Antik irodalom

Álmodtam már megint

dbogar — Tue, 08 Dec 2015 19:43:36 GMT

Álmodtam már megint, egy új életet, szépet, csodásat. Meg kell mondjam, hogy mostanában ez egyáltalán nem jellemző, az utóbbi években általában már nem álmodok, legfeljebb ébren, vagy inkább félálomban álmodozom. Nem azért mert nem lenne miről, hanem mert a mindennapi gyötrődések általában elviszik az álmokat. Az enyémeket is ellopták ...
Álmodozni meg egyébként is, sokakra egyáltalán nem jellemző módon én szinte mindenről tudok. Az életről, a múltról, a soha el sem érő jövőről, szerelmekről, vagy csak egyszerűen egy-egy szép benyomásról. Imádom, ha szép, de azért nem anorexiás és másoldalról meg nem is deszka nőkről álmodozhatok. Csak sajnos ilyenkor aztán mindig eljön az az egy pillanat, mire az álomban történne valami, amikor szinte kivétel nélkül mindig felébredek. És ilyenkor kedvetlenedett vagyok, csalódott, leginkább kimenekülnék az életből, a létezésből … hiszen ilyenkor mélységes szomorúságával tör rám a mindennapok valósága.
A gazdasági válság, a munkanélküliség, no meg mindenben a fogyatékkal élők magányossága. Hiszen már egy ideje én is az vagyok, csak nekem nem testi vagy lelki fogyatékom van, hanem a korom. Már mindenhol és mindenre öreg vagyok, sokszor még a szerelemre is, sőt arra néha még az álmokban is. Gondok a világ bajaiból magánlelkekké válnak. Agyonnyomják a törékeny életeket.
János is ilyen világban él, bár más korban, más reményekkel nőtt, mint sokan mások. Csak ennek előnyeit képtelen kihasználni a maga javára. Akkor mert túl idealista volt, most meg túlzottan materialista a hatalmasságok szemében. Azok a hatalmasságok, akik abból a világból nosztalgiát csináltak, de nem az abban élők, nem, hanem sokkal inkább az abból élők és az abban talán még nem is éltek.
Az abból élők társasága különböző szerveződésekben, különböző ideológiákat találtak ki maguknak, igazolásul akkori énjüket, életfelfogásukat. Zárt világot alkotva habzsolják el még mindig a jövőt előlünk. Előlünk, igen, azok elől, akik akkor is és most is kimaradnak ebből a világból, pedig ugyanolyanok, főleg akkor voltak hasonlatosak. Nem is lehettek nagyon mások, abban a világban nem lehetett nagyon másnak lenni. Bár ma már tudjuk, hogy mennyien voltak mások, ellenzők, csakúgy mint annak idején partizán, vagy később forradalmár!!
Materialistának kellett lennie még az idealistának is, a magyarkodónak megmagyarázták mindig, hogy mivé kell fejlődnie ideológiailag. Elmagyarázták, hogy nekünk mindig, s mindenkor internacionalistának kell lennünk, mert ezt követelik, ezt várják el tőlünk … Ki is követeli? Az istenünk? De hát nekünk olyan nem is lehet! A marxista világunk, bár ezt igazán soha senki nem magyarázta el, igaz most már tudom, nagy bajba került volna az, akit erre kijelöltek volna. Nem tudott volna mit mondani. Mert bárt marxista világban kellett élnünk, tankokkal "kitaposott" medencében, de soha nem a marxizmus, hanem csak annak valamely népnyúzó kicsavart álideológiáiban. Volt leninizmus, sztálinizmus, de rákosizmus, kádárizmus kimondva sohasem. S ettől lett rossz az egész. Akkor is tudtuk ez?
Ki tudja, sokan tudtuk az biztos, csak még egymásnak sem mertük mondani.
Megfigyeltek, még a megfigyelőket is megfigyelték … félték a hatalmat, a gondtalan életet. Utánam is jártak, sokszor láttam, néha mégcsak nem is titkolták. Leszólítottak. Kérdezősködtek, hogy mondjuk nem lenne-e kedvem ezt vagy azt csinálni, itt vagy amott dolgozni, főleg meg külföldön, ami az akkori közbeszédben egyértelműen a NYUGAT-ot jelentette. A mézesmadzag másik felét pedig lakás, vagy éppen egy-egy kisebb, de általuk nagyobbá rajzolt ballépés elsimítása jelentette. Nem lehetett szabadulni tőlük, az csak mese aki az ellenkezőjét állítja ma! Akire rászálltak arról mindent tudtak, mindent tudni akartak, és mindent meg is tudtak … ha kellett az sem érdekelte őket milyen áron jutnak hozzá a tudáshoz. Leginkább ártatlannak feltüntetett kérdezősködés a lakókörnyezetben, ami különös szóbeszédek indulását generálta, vagy akár már rémeket is festettek az égre. A család meg tépelődhetett és őrlődhetett a bizonytalanságokban. Kisebb településeken ez majdnem egyet jelentett a lehetetlenné tétellel.
Engem is lassanként a tőlem való félelem fátyolfala lengett körül,ezért nincsenek is meg mára a valamikori gyerekkori barátok. A legjobbakkal való kapcsolatokat is felderítették, és kielemezve azok jellemét, személyiség jegyeiket, ha kellett ajánlásként tiltották meg a további barátkozást… ez természetesen azt jelentette, hogy ha én önként nem tettem semmit, akkor ők teremtettek olyan szituációt, amelyikből garantált volt a(z általuk) megkívánt kimenet.
A mézesmadzag effektus egy ideig sokaknál működött, talán még nálam is, de miután az összerakott mozaikokból, no meg abból, hogy egy barátom nagyon hirtelen, és szinte egy szó nélkül , nyomtalanul "tűnt el" számomra, elérhetetlenné vált, világossá cseperedett egy addig sötéten motoszkáló félsz a jövőtől, és az álmodozások mutatták az utat, ami akkor nagyon hosszúnak tűnt és ezért nem tetszett. Visszaléptem.
Visszagondolva ugyanakkor hálásnak is kellett volna lennem, hiszen részben általuk, részben segítségükkel megismerhettem a múltamat, a gyökereimet. S azt tudjuk, hogy aki nem ismeri a múltját, annak jövője sem épülhet s múlt nélkül csak a mának élhetünk …
Mostmár legalább tudom, hogy környezetem, mondhatni a családom egyes tagjai miért mentek el, vagy éppen miért maradtak itt … aki elment az sem mindegyik vált emigránssá, aki meg itt maradt mindig is hontalanként élt, tűrve a mindennapok elnyomását, azt, hogy az itthonlét ellenére sem kötődhettek a szülői házhoz. A szülőföldet ugyanis "emigráltatták" … Trianonból, máig fájó sebként él mindnyájunkban, hogy akaratlanul is szerte a világban élünk, már csak halovány emlékkép él, s a gyökerek keresése, de jövőjük őket már visszavonhatatlanul amerikaivá, ausztrállá, vagy éppen szlovákká honosított. S az utánunk jövő generációknak már nagyanyánk nyelvét is nehéz beszélni, írni meg már nem is igen lehet, igaz az itthoniak sem igen írnak már jól!

Ritoók Zsigmond: Ókortudomány

dbogar — Sat, 01 Mar 2014 19:54:17 GMT

Az ókortudomány mai értelmezés szerint az ókori Kelet és a görög-római ókor életével, történetével és művelődésével, illetve e művelődés továbbélésének egyes kérdéseivel foglalkozó tudományágak összessége. Időben nagyjából az írás megjelenésétől, régészetileg a bronzkortól a Kr. u. 6. századig (Jusztinianosz, iszlám hódítás) terjed, térben felöleli a Földközi-tenger medencéjének, Elő- és Közép-Ázsiának, Indiának és Kínának a területét, de távolabbról tárgya az ezekkel kapcsolatban álló területek kutatása is („peremnépek”).

Az ókortudománynak ez a felfogása legalább két tényező eredőjeképpen alakult ki így. Az egyik a 18-19. századi német „klasszikus ókortudomány” (klassische Altertumswissenschaft), vagy klasszikus – nálunk latinos végződéssel klasszika – filológia, mely a görög-római ókor akkor ismert minden jelenségének egymással való összefüggésében, egységben látására törekedett. A másik a görög-római ókor jelenségeit más, ún. primitív népek kultúrájával összevető s a közös elemeket kereső angolszász antropológiai iskola volt. Mindkettő, különösen az utóbbi, a kor vezéreszméje, a fejlődésgondolat jegyében működött, s módszere az összehasonlító és történeti módszer volt.

A 19. században az ismeretek (források) hihetetlen gyarapodása és az ezek feldolgozásához szükséges módszerek kidolgozása szükségképpen egy-egy terület vizsgálatára szakosodó tudományágak kifejlődését vonta maga után, ami az egész látásának elhomályosodásával vagy éppen elvesztésével járt. A századvég ismeretelméleti válsága és az egyenes vonalú fejlődésbe vetett hit megrendülése a részletekbe való elmerülést és az eleven élet kérdéseitől való elszakadottságot csak fokozta.

Az út csak az egységben látás megújítása, illetve a fejlődésgondolatnak teljes tagadása nélkül való gyökeres revíziója irányában vezethetett tovább. Ezt egyes kiváló magyar ókorkutatók előbb felismerték, mint a legtöbben Nyugaton. Azáltal, hogy a különféle diszciplínák együttes alkalmazása mellett az ókori Kelet és a peremnépek kutatását is bevonták az ókortudomány keretébe, a klasszikus ókortudomány egységben látását újították meg magasabb szinten, azáltal, hogy a lélektant is figyelembe vették, az emberiség történetét, szellemi életének alakulását nem egy egyszerű lineáris fejlődésvonal mentén látták, melyet minden embercsoport végigjárt, vagy annak valamely fokán elakadt, hanem a lelki életben adott és közös állandó és a történetileg mindig változó körülmények kölcsönhatásában, ezzel nyitva egyfelől az élettudományok, másfelől az általános irodalom- és művészettudományok felé. Az ókorkutatás előtt ma is ez a tudományeszmény áll. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki minden területen egyformán tevékeny – bár a most búcsúzó, sajnos nagyrészt már el is búcsúzott nagy nemzedék tagjairól ez is elmondható – , de azt igen, hogy a kutatónak ezt kell szeme előtt tartania, s a maga részmunkáját is erre az egészre tekintve végeznie, érdeklődésével az egészet átfognia. (Az Akadémia szervezete, osztályszerkezete nem eszerint tagozódik, de beszámolóm nem ehhez igazodik.)

Az ókori Kelet. Az egyiptológia budapesti iskolájának még Mahler Ede, majd Dobrovits Aladár vetette meg az alapját, de Kákosy László építette azt ki. Ő vitte keresztül, hogy – Castiglione László núbiai ásatása után – Egyiptomban ismét magyar ásatás váljék lehetővé (Dzsehutimesz-sír). Az ásatást még befejezte, de a publikáció megjelenését már nem érhette meg. Ásatás azóta több is folyik. A magyar kutatás azonban nemcsak ezen a réven vált a nemzetközi tudományosság részévé, hanem a Budapesten rendezett vallástörténeti előadás- és szemináriumsorozat révén is, melyen számos külföldi előadó is részt vett. Nem minden büszkeség nélkül kell viszont megemlíteni, hogy egy fiatal magyar ókorkutató készíti az ókori Egyiptom nyelvének etimológiai szótárát, az elsőt a világon. Eddig két vaskos kötet jelent meg, rendkívüli nemzetközi elismeréstől övezetten. Itt is ki kell emelni, amit még többször kell majd megemlítenem, hogy az érdeklődés jóval nagyobb mértékben fordul a későókor irányába, mint korábban, nemcsak a szakembereké, hanem a szélesebb közönségé is. A Szépművészeti Múzeum kitűnő kopt kiállítása, a monográfiával felérő katalógus felhívta a figyelmet a kopt művészetre, arra, hogy ez a kultúra nem afféle függelék az egyiptomi végén, hanem a későókori kultúra önálló tényezője.

Elő-Ázsia. Míg a hetvenes években inkább az irodalom állt előtérben, s számos költői szöveg fordítása jelent meg, ma inkább a gazdaságtörténet, adminisztráció, a hadsereg áll az érdeklődés középpontjában. Sor kerül arra, amire eddig nem volt példa, hogy magyar tudós adjon ki a British Museumban őrzött ékírásos táblákat. – Az ókori zsidó kultúra és történelem körében a kumráni szövegek még mindig az érdeklődés homlokterében vannak, de nemzetközi érdeklődés kíséri a magyar tudóstól Izraelben folytatott héber és latin epigrafikai kutatásokat is. Nem kevésbé fontosak az ókori zsidóság helyzetére, illetve az antiszemitizmusra vonatkozó vizsgálódások. Ez a terület az, ahol a tudományosságból sokáig kirekesztett teológusok „visszafogadására”, a teológusok és filológusok együttműködésére még sok lehetőség van.

Talán érdemes itt megjegyezni, hogy a magyar Kelet-kutatás azért is tudott rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert már az egyetemi képzés a hallgatókat is jártassá tette az írott és tárgyi források használatában. Hogy ez a jelenlegi felsőoktatási helyzet némileg zavaros viszonyai között a jövőben hogyan fog alakulni, nem tudhatni.

Harmatta János halála óta nincs, akinek fő kutatási területe az ókori Irán volna. Sajnálatos, hogy ez a kutatási terület, melynek művelése korábban nemzetközi megbecsüléstől övezetten folyt, mára elárvult. Az érdeklődés a későbbi korok felé irányult. Ez egyúttal arra is figyelmeztet, hogy ott, ahol kevés a kutató, egy-egy tudományterület virágzása vagy hanyatlása mennyire egy-egy embertől is függhet.

Az ELTE-n végzett fiatal indológusok külföldi elismertsége bizonyítja az itt folyó képzés magas színvonalát. Többen közülük az óind-angol kétnyelvű Clay Library óind szövegeinek kiadói közé tartoznak. Eredményes kutatások folynak az óind mezőgazdaság és az óind filozófia területén.

Itt kell megemlékezni az indoeurópai nyelvtudományi kutatásokról is. E roppant kiterjedt tudományterületen – elvben valamennyi élő és holt indoeurópai nyelv kutatása idetartozik – mindenki munkásságának súlypontja máshol van. Nálunk az óind, a görög és a latin, különösen a vulgáris latin vizsgálata áll a középpontban, s ami különösen örvendetes, egy idősebb kutató mellett – akitől a latin mondattan új szemléletű ösz-szefoglalása várható – tehetséges fiatalok már nemzetközi konferenciákon is elismerést szerzett kibontakozása tapasztalható.

Mint minden távolabbi múlt kutatása, a görög-római ókoré is részben írásos, részben tárgyi forrásokra támaszkodik. Az írásos források részben ókori feliratokon, részben ókori, többnyire későókori papiruszokon, részben középkori kódexekben maradtak fenn. A görög papiruszok jelentőségét már a 19. század végén felismerte a hazai kutatás, a 20. század folyamán gyűjtemények is jelentek meg különféle papiruszok fordításaiból, de jelentős papiruszgyűjtemény Magyarországon nem lévén, önálló kutatás nem folyt. A közelmúltban ezen a téren is változás indult meg. Fiatal kutatók, akiknek lehetőségük volt hosszabb időt is külföldön tölteni, ezen a téren is ígéretes munkákba kezdtek, vagy éppen már igen jelentős, nemzetközileg is a legteljesebb elismeréssel fogadott munkát (a sok szempontból nagy jelentőségű Derveni papirusz kiadását) tettek le az asztalra, s azonnal be tudnak kapcsolódni az új papiruszleletekkel kapcsolatos nemzetközi eszmecserékbe. (Ez utóbbi egyébként egyes idősebb kutatókra is áll.)

A hazai római feliratok gyűjtése a reneszánsz óta tart. A (pannóniai) római feliratok folyamatosan bővülő anyagának feldolgozása állandóan folyik, alkalmi publikációkban és a Römische Inschriften Ungarns megújuló köteteiben, nemzetközi elismertségtől övezetten. Jelentős részben ezekre támaszkodik a római névkutatás, melynek Mócsy András óta Magyarország az egyik központja. A Magyarország területén előkerült görög feliratok elenyésző száma miatt nemcsak ezekkel nem foglalkozott senki, hanem – egy-két örvendetes kivételtől eltekintve – a görög feliratokkal általában sem, holott ezek történeti, vallástörténeti, nyelvtörténeti jelentősége igen nagy. Ezért örvendetes, hogy fiatal és még fiatalabb kutatók történészi munkájukban ezek kiaknázására is nagy figyelmet fordítanak, bekapcsolódva ezzel a nemzetközi görög epigrafikai kutatásokba, s elkészült a hazai görög feliratok legalább provizórikus gyűjteménye.

A középkori kódexekkel való foglalkozás majd száz éves szünet után ismét művelőkre talált, s önálló kézirati tanulmányokon alapuló szövegkiadások születtek (Horatius, Tacitus, Florus).

Ami mármost az irodalmat illeti, feltűnő, hogy a görög archaikus epika (Homérosz, Hésziodosz) kutatása, melynek nálunk nagyon nagy hagyománya van, az elmúlt évtizedekben mintha teljesen leállt volna. Annál örvendetesebb, hogy a hellénisztikus epikával kapcsolatban legalább egy-két jelentős tanulmány jelent meg, s különösen, hogy a római epika iránti érdeklődés a fiatal kutatók körében nemcsak hogy nem csökkent (Vergilius), hanem az ezüstkori és kései epika iránt korábban alig pislákoló érdeklődés egyszerre fellángolt.

A görög lírának a modern irodalomtudomány elvei szerinti elemzését nagyon megnehezíti az, hogy alkotásaiból szinte csak töredékeket ismerünk. Viszont a sokáig mellőzött Pindaroszról egy nagyon érdekesnek ígérkező, modern szempontokat érvényesítő dolgozat van készülőben. Öröm az archaikus lírát illetően a műfajokkal és különösen az előadás alkalmaival kapcsolatos vitákba fiatalok bekapcsolódása. A római lírából elsősorban nem Horatius ódái, hanem a lázadó „modern” Catullus, vagy a posztmodernnek látott Ovidius izgatja a fiatal kutatókat, meg – megint! – az ezüstkori bukolika. Ezeken a területeken a kutatás magas színvonalon áll.

A görög drámával hosszú időn át filológusok foglalkoztak – külön, és színházi emberek – külön. Az utóbbi évtizedekben végre egymásra találtak drámák színpadra vitelében és drámaelméleti munkákban: rendező és filológus vagy drámaelméleti szakember és filológiában járatos egyaránt tudott a másik hasznára (és együtt talán a közönség hasznára) lenni. Érdekes, hogy a római vígjáték esetében ez a találkozás még nem jött létre. A római tragédia (Seneca tragédiái) egy évtizedekkel ezelőtti kísérlettől eltekintve csak könyvben él.

A történetírók mint íróművészek, a historiográfia, sőt a görög regény vagy Lukianosz a fiatalabb nemzedéket kevésbé foglalkoztatják, az utóbbi évtizedek jelentős tanulmányai az idősebbektől valók. Ez annál különösebb, mert a nagy attikai szónokokkal való foglalkozás sok évtizedes szünet után újra megindult, és nagy lendülettel folyik az ókor általános műveltségének szerves részét alkotó, de a magyar kutatásban az utóbbi néhány évtizedig szinte teljesen, a múlt század közepéig általában az európaiban is eléggé elhanyagolt ókori retorikával való foglalkozás. Ami megint költői művek retorikai szempontú elemzéséhez is ösztönzést adott.

Az utóbbi két-három évtized az ókori filozófia tanulmányozásának virágzását hozta. Ez nem utolsósorban a diszciplínák összefogásának köszönhető: rendszeres filológiai képzésen átment filozófia szakosok és rendszeres filozófiai képzésen átment filológusok tevékenysége lett meghatározó. A hagyományos területek (prészókratika, Platón, Arisztotelész) mellett olyan területeknek is tevékeny kutatói vannak, amelyeknek a háború óta nem volt kutatója, mint a közép- és újplatonizmus, Plótinosz, általában a későókori filozófia, ami elválaszthatatlan a görög és latin egyházatyáktól (megint együttműködési lehetőség a teológusokkal), de olyan területek is, melyekkel önmagukért korábban sem itthon, sem külföldön nem foglalkozott senki. A későókori Arisztotelész-kommentátorokat korábban éppen csak mint magyarázókat vagy mint a Szókratész előtti görög filozófusok töredékeinek megőrzőit értékelték, ma már mint önálló gondolkodókat is megbecsülik őket. Ilyenekként való tárgyalásuk, (angolra) fordításuk és magyarázásuk nemzetközi összefogással történő munkájában magyar kutatók is tevékeny részt vesznek. Nemzetközileg elismert eredmények vannak Arisztotelésznek, különösen logikájának az arab filozófiára tett hatása tanulmányozásának terén. Folyik Platón műveinek új, kommentárokkal ellátott magyar fordítása.

Sajnálatos viszont, hogy a görög matematika és csillagászat tanulmányozása, ahol Szabó Árpád munkássága új utakat tört, nálunk egyelőre folytatás nélkül maradt, holott valószínűleg éppen ezek a területek és általában az ókor természettudománya (beleértve az orvostudományt) az, ahol az ókortudományi kutatások számára új kitörési pontok nyílnának, ha élnek a természettudósokkal való termékeny együttműködés lehetőségével.

Igen pozitívan idézik a külföldi kutatók legkiválóbbjai a görög heortológiára és az egyes vidékek naptárrendjére vonatkozó magyar kutatási eredményeket. Nem tagadható azonban, hogy bár ezeken kívül is jelentek meg értékes munkák a görög és római vallásosság köréből, ahhoz képest, hogy a kutatási terület milyen szerepet töltött be a múlt század ókorkutatásában, kutatottsága ma csekélyebb. Itt kell megemlítenem egy ígéretesen induló, de művelője korai halála miatt félbeszakadt kutatási irányt, nevezetesen az asztrológiának a hellenisztikus és római közgondolkodásban játszott szerepe vizsgálatát, amint az a költészetben lecsapódott.

Magyarországon hagyományosan, de egyre inkább máshol is, az ókortudományhoz kapcsolják a középgörög (bizánci) és a középlatin filológiát. A bizantinológiának Moravcsik Gyula halála után Szegeden az azóta szintén elhalt, s ókori írók vizsgálata terén is tevékeny Szádeczky-Kardoss Samu teremtett azóta is meglevő kutatási központot (ő maga az avarokra vonatkozó források összegyűjtésével és magyarázatával szerzett maradandó érdemeket). A középlatin kutatások súlypontja Budapest mellett, ahol a Magyarországi középkori latinság szótára készül – egyre szűkösebb támogatás mellett, egyre kevesebb emberrel, s így egyre lassabban – Debrecen (itt készült el a Szent István-féle Intelmek új, kritikai kiadása). A szótár az egyetemes európai középlatin szótárnak is szállítja az anyagot, támogatása ezért is kívánatos volna. Örvendetes, hogy az elmúlt években európaszerte felvirágzott neolatin (középkor utáni latin) irodalom kutatása ezzel szinte egy időben lendült föl nálunk is, s ez év augusztusában Budapesten lesz a neolatin világkongresszus.

A görög történelemben a mükénéi kori tulajdonviszonyok vizsgálata mellett különösen a poliszra vonatkozó, szemléletükben újszerű, a belső, mikro- és makrostruktúrákra irányuló kutatások jelentősek. Sok évtized után ismét folynak sporttörténeti kutatások. – A római történelemben a figyelem szinte teljesen a császárkorra összpontosul, azon belül is főleg Pannóniára, annak fontos központjaira, mint például Aquincum, Gorsium, Brigetio, a korai keresztény leletek miatt is fontos Pécs stb., de az egész birodalom ösz-szefüggésében. Megjelenőben van – három kötete már meg is jelent – a Pannóniára vonatkozó valamennyi görög, latin és szír forrást tartalmazó kétnyelvű szöveggyűjtemény, nagyon alapos, a régészeti anyagot is mesz-szemenően figyelembe vevő kommentárokkal. Ilyen teljességű forrásgyűjtemény a birodalom egyetlen más provinciájára vonatkozólag sincs. (Angol változata is megjelent.) Magyar régészek nemcsak itthon, hanem Itáliában, Németországban és Franciaországban is ásnak, s a magyar régészet és ókortörténet-tudomány nemzetközi megbecsülését jelentette, hogy 2003-ban Magyarországon tartották a nemzetközi Limes Kongresszust. A „peremterületek” kutatása vonatkozásában a nagy hagyományokkal rendelkező szkíta és szarmata kutatások mellé felzárkózott a kelta kultúra vizsgálata is. Ide kötődik a magyar klasszika-archeológia mind ez ideig legjelentősebb alkotása, az etruszko-korinthoszi vázafestészet teljes anyagának feldolgozása. Természetszerűleg a Szépművészeti Múzeumhoz kötődik a Corpus Vasorum nemzetközi kiadvány magyar köteteinek elkészítése.

Milyen általános tanulságok vonhatók le mindebből? Nemzedékváltás megy végbe. Ez nemcsak életkor szerint értendő, hanem az érdeklődés megváltozásában: a fiatalabb nemzedék érdeklődése elfordul a klasszikus koroktól, s a zaklatottabb, értékválságos korok felé fordul, nyilván, mert ezekben pillantja meg azt, amit a magáéval rokonnak érez. Ez jó, mert az ókor mának szóló üzenetét keresi, hasonlóan a rendezőhöz, aki a görög drámák mai közönséghez szóló üzenetét keresve állítja színpadra a drámát, nem muzeálisan.

A tudományszakok együttes alkalmazása, ami az ókori Kelet kutatásában általános, a görög-római kutatásban is számos vonatkozásban érvényesül. Ez jó, mert láthatóan jó eredményeket hoz, s tapasztalatilag bizonyítja, hogy a korábban lefektetett elvek – a diszciplínák együttes alkalmazása („egységben látása”) – visznek célhoz.

A magyar ókorkutatás mind jobban beépül a nemzetközi ókorkutatásba, nem utolsósorban a fiatal kutatók révén, akik már külföldön is tanulhatnak, doktorálhatnak, meg a korszerű érintkezési eszközök révén (világháló), melyek segítségével új ismeretek, előkerült források azonnal felhasználhatók. Ez jó, mert látnivaló, hogy – a korszellemnek megfelelően üzletiesen fogalmazva – a magyar ókorkutatás olyan „árut” termel, amely a nemzetközi piacon is kelendő, s mert – ismétlem – ezt jórészt olyan fiatal kutatók „termelik”, akik ezt a folyamatot még folytatni és szélesíteni tudják.

Ha nekik erre lehetőséget adnak. Szörnyű pazarlás volna, ha olyanok, akiknek képzésébe sok anyagi és szellemi energiát fektettünk, mikor a vetés már gyümölcsöt hozna, elvesznének a tudomány számára, mert valamiből meg kell élni, családot kell alapítani, vagy – jobbik esetben – elvesznének a magyar tudomány számára, s a gyümölcsöt mások szednék le. Ez nem lenne jó. Pedig erre is tudok példát hozni.

Tudatában vagyok, hogy sok fontos dolog említetlen maradt (például bibliográfiai adatok). – Csak halottakat említek meg név szerint, ott sem mindenkit.

Ritoók Zsigmond

az MTA rendes tagja,

nyugalmazott egyetemi tanár, ELTE

(Megjelent: Magyar Tudomány, 2006/7 794. o.)

Góczán Andrea: Ókori könyv- és könyvtártörténet

dbogar — Thu, 28 Apr 2011 17:12:24 GMT

Martialisról, az epigramma-irodalom klasszikusáról már sok tanulmány született. A magyar klasszika-filológusok közül Adamik Tamás az, aki a legbehatóbban foglalkozott az I. században élt költővel és a martialisi stílus legjellemzőbb jegyeivel. Erről szóló műve az Apolló Könyvtár sorozatban jelent meg az Akadémia Kiadó gondozásában Martialis és költészete címmel.
Köztudott, hogy egy-egy kort az adott időszak költőinek és íróinak fennmaradt művei alapján rekonstruálhatunk, legyen szó az élet bármely területéről: a politikáról, a társadalomról, a mindennapi vagy éppen az irodalmi életről.
Az itt látható elektronikus kiállításon költeményei csupán arra szolgálnak, hogy általuk felvázoljam az ókori, de ezen belül is leginkább a császárkori könyv és könyvkiadás történetét, kezdve az írás alapanyagától a díszítésen át a megjelenésig, követve azt a hosszadalmas, de mégis szép utat, amíg egy megfogalmazott gondolat valamiféle alakot öltve az olvasó kezébe kerül akár úgy, hogy egy könyvtár olvasótermében üldögélve lapozgatja, akár úgy, hogy a felolvasásokon hallgatja azt a művet, melyet megvásárolva a kezében is tarthat.

Ókori könyv- és könyvtártörténet
Marcus Valerius Martialis költeményei tükrében

Arisztotelész: Meteorologika (részlet)

dbogar — Mon, 18 Apr 2011 19:02:29 GMT

Miután korábban meghatároztuk az egyetlen őselemet az anyagok közül, amelyből kialakult a körben haladó anyagok természete, négy más anyag pedig a négy őselem által, amelyeknek mozgását kettősnek mondjuk, egyrészt el a középponttól, másrészt a középpont felé; mivel pedig ezek négyen vannak, a tűz, a levegő, a víz és a föld, emez – a tűz – mindezeknek a felszínén úszik, amaz pedig – a föld – alattuk van; a másik kettő pedig hasonlóságot mutat emezekhez (a levegő ugyanis a tűzhöz áll közelebb, a víz pedig a földhöz); hát a Föld körüli egész világrend ezekből az anyagokból alakult ki. [ . . . ]

Azt mondjuk tehát, hogy a tűz, a levegő, a víz és a föld egymásból keletkeznek, és ezek mindegyikében megvan mindegyik lehetőség szerint, épp, miként a többiek közül is, amelyeknek egy és ugyanaz a valami szolgál alapul, bizony azzá oldódnak fel végül.

Először tehát valaki bizonytalan lehetne majd a levegőnek nevezett dologgal kapcsolatban, hogy az ő természetét minek is kell felfogni a Földet körülvevő világrendben, és elrendezés szerint hogyan viszonyul az anyagok között a többi őselemnek mondotthoz. Mert hogy a Föld tömege mekkora lehet a környező kiterjedéshez képest, az kétségkívül világos, ugyanis a csillagászati kutatások már bebizonyították, hogy egyes csillagoknál is sokkal kisebb.

Viszont a víz kialakult és meghatározott természetét se nem látjuk, sem az el nem fogadható, hogy e természet el lenne választva a Föld körül elhelyezkedő anyagtól, úgymint a láthatóktól, a tengerektől és a folyóktól is; és ha esetleg a mélységben van valami számunkra nem világos, attól is. Hát a Föld és a legvégső csillagok közötti teret vajon egy anyagnak kell-e hinni természetére nézve, vagy pedig többnek, és ha esetleg többnek, mennyinek, s hol határosak ezek?

Korábban beszéltünk az első ősanyagról, hogy miféle valami az erejére nézve, és miért ezzel az anyaggal van teli a fenti mozgások közül az egész világrend. És nem csupán nekünk ez a véleményünk, hanem a korábbi emberek valami ősi feltevésének is ez látszik, ugyanis az úgynevezett aithér, mint igen régi, szerezte meg ezt az elnevezését, melyről Anaxagorasz, nekem úgy tetszik, azt hiszi, hogy ugyanazt jelenti, mint a tűz; mert a fenti dolgok is tűzzel vannak tele, és Anaxagorasz azt hitte, hogy [a régiek] az ottani erőt nevezték aithérnek; helyesen is vélve ezt, mert úgy látszik, gyanították, hogy az örökké futó anyag valami isteni is egyúttal, és meghatározták, hogy nevezzék aithérnek az ilyesmit, mintha nem lenne azonos semmivel a nálunk előforduló dolgok közül; mert hát nem egyszer vagy kétszer, nem is kevésszer, hanem végtelen sokszor fogjuk elmondani: ugyanazok a vélemények ismétlődnek létrejöttükben az emberek között. [ . . . ]

Ugyanis a fenti keringés alatti anyag (sóma), mintegy valami anyagi dolog (hylé), ami képessége szerint meleg is, hideg is, száraz is, nedves is, és ahány más állapot csak ezeket kíséri, a mozgás és mozdulatlanság által ilyen és válik ilyenné.

A középpontban és a középpont körül a legsúlyosabb és leghidegebb különült el: a föld és a víz, ezek körül, és az ezeket tartalmazó dolgok körül pedig a levegő is, és az is, amit tűznek nevezünk a megszokás miatt, pedig nem tűz, ugyanis a tűz a meleg túlcsordulása és mintegy forrása.

De figyelembe kell venni, hogy az általunk levegőnek mondott dologból a föld körül levő mintegy nedves és meleg a sugárzás és a föld kigőzölgésével való telítődés miatt, az efeletti viszont már meleg és száraz.[...]

Uhrman Iván fordítása

in: Both Mária – Csorba F. László: Tudománytörténet I. Szöveggyűjtemény, Gondolat Kiadó, Budapest, 1994

Ókori irodalom

dbogar — Wed, 30 Mar 2011 15:35:02 GMT

Az Ókor irodalmának egy összefoglaló, lexikon szerű oldala, a legkiemelkedőbb szerzőket mutatja be.
Ajánlom mindenkinek, ráadásul erről a lapról azután sok érdekes további oldalra juthat tovább az érdeklődő...

ÉRDEKEL? AKKOR KATT...

Finály Henrik: A latin nyelv szótára

dbogar — Sun, 20 Mar 2011 20:45:10 GMT

A kolozsvári 'középtanodai' tanár - néhány kollégájával összefogva - az 1850-es évek második felében elkészítette latin-magyar szótárát, amely rövid idő alatt igen népszerűvé és szerte az országban használatossá vált. Harminc esztendő múltán átdolgozta, fölújította az eredeti anyagát, e javított kiadás (1884) reprintjét veheti kézbe az érdeklődő. Míg az első változat iskolai használatra készült, a fölfrissített, teljessé tett edíció a művelt nagyközönségnek szólt, elsősorban is azoknak, akik az ókori irodalommal, a latin kútfőkkel, antik forrásművekkel foglalkoztak. Így latin-magyar szótára a maga nemében csakugyan teljes: felöleli az ókori irodalmi nyelv egészét, hiszen a célja elsőrendűen az volt, hogy a klasszikusokat eredetiben olvasók tökéletesen értsék az auktorokat, anélkül, hogy más segédletekhez kelljen fordulniuk. Ilyenformán szócikkei bőséggel tartalmaznak szókapcsolatokat, latinos frazeológiát vagy egy-egy szerzőre, illetve korszakra jellemző fordulatokat, csak ott és akkor használatos, sajátos jelentősű szóbokrokat. Finály meg is jelöli a szócikkekben, ha egyedi szóhasználatról van szó, feltünteti azt is, hogy az ókori latin irodalom mely korszakában (aranykor, hanyatlás stb.) gyakorta használatos az illető kifejezés. A százezret meghaladó számú szócikket tartalmazó mű a magyar lexikográfia maradandó értékű teljesítménye, mindazonáltal nem helyettesítheti Györkössy Alajos jóval korszerűbb szemléletű szótárát (l.: 9810127). - Nagy könyvtárak prézensz állományrészeiben célszerű elhelyzeni.

Az antik irományokat tanulmányozóknak ....

Finály Henrik: A latin nyelv szótára

Ókori lexikon

dbogar — Sat, 19 Mar 2011 17:21:29 GMT

A mindmáig legjobb ókori ismerettár a Pecz Vilmos féle lexikon, amelyet most Ritoók Zsigmond előszavával olvashatunk, használhatunk online.

Ókori lexikon

Üdvözlet

dbogar — Thu, 17 Mar 2011 19:33:23 GMT

Szép napot Mindenkinek!
Az antik korok írásai, illetve az ezekben az időkben játszódó írások gyűjtése az egyik legnagyobb kedvtelésem.
Gondolom - és eddigi tapasztalatim is azt mutatják, hogy nem vagyok egyedül, sőt ....
Jó szórakozást kívánok tehát mindenkinek.