Magányos valóvilágban
régen elmúlt már éjfél
némaság van csak körülöttem
néma minden a csend uralkodik
meg a félhomályos szobám magányomon
fel-felvillanó fényszikrák külvilágból bepattanók
világítják az életemet
kinti neszek néha elnyomják csendemet
álmatlanul forgolódom
még a takaró alá bújva sincs megnyugvás
a szemem előtt pereg az élet
feszült lelkemet ideges rángás kíséri
lélegzetem is lelassul
egyszerre csak váratlanul megszaporodik
feszült lelkem
megszokott életemből kivetkőztem
nincsenek már hétköznapi álmaim vágyaim
hisz mindenhol csak téged látlak
és veled vagyok bár egyedül nélküled
csak álmaimban érzem testedet
hallom hangodat és látom szemedet ragyogni
áthidalhatatlan még a messzeség
majd csak összeér
s magányomban veled töltöm életem
a falmellé húzódva helyemre engedem álomarcod
mintha itt lennél ölellek csókollak
kezed melege is itt van
és csókod íze is a számban
hangos kacagó csilingelés fülemben
mindenedet érzem szívemben
csak a szemem ne nyissam ki
csak röpdöső álmaimat kergessem
vágyaink után szaladhatok veled
hogy örömkönnyeiddel oltsam szétfeszülő testem tüzét
csukott szemem könnyes párájából
lassan csúszok kielégült mély álomba
viszlek magammal vezetem kezed
hisz szólni már nem is tudok
álomarcod változásai muzsikaszó
derengés a távolból erősödik
a rezgő szemhéjam mögül fény is dereng
a képed már látom
most érzem csak
milyen hideg van
a magányos valóvilágban
