Magányos  valóvilágban 
 régen elmúlt már éjfél 
 némaság van csak körülöttem 
 néma minden a csend uralkodik 
 meg a félhomályos szobám magányomon 
 fel-felvillanó fényszikrák külvilágból bepattanók 
 világítják az életemet 
 kinti neszek néha elnyomják csendemet 
 álmatlanul forgolódom 
 még a takaró alá bújva sincs megnyugvás 
 a szemem előtt pereg az élet 
 feszült lelkemet ideges rángás kíséri 
 lélegzetem is lelassul 
 egyszerre csak váratlanul megszaporodik 
 feszült lelkem 
 megszokott életemből kivetkőztem 
 nincsenek már hétköznapi álmaim vágyaim 
 hisz mindenhol csak téged látlak 
 és veled vagyok bár egyedül nélküled 
 csak álmaimban érzem testedet 
 hallom hangodat és látom szemedet ragyogni 
 áthidalhatatlan  még a messzeség 
 majd csak összeér 
 s magányomban veled töltöm életem 
 a falmellé húzódva helyemre engedem álomarcod 
 mintha itt lennél ölellek csókollak 
 kezed melege is itt van 
 és csókod íze is a számban 
 hangos kacagó csilingelés fülemben 
 mindenedet érzem szívemben 
 csak a szemem ne nyissam ki 
 csak röpdöső álmaimat kergessem 
 vágyaink után szaladhatok veled 
 hogy örömkönnyeiddel oltsam szétfeszülő testem tüzét 
 csukott szemem könnyes párájából 
 lassan csúszok kielégült mély álomba 
 viszlek magammal vezetem kezed 
 hisz szólni már nem is tudok 
 álomarcod változásai muzsikaszó 
 derengés a távolból erősödik 
 a rezgő szemhéjam mögül fény is dereng 
 a képed már látom 
 most érzem csak 
 milyen hideg van 
 a magányos valóvilágban