Amit soha nem feledhetek
bár tudnám
hogyan meséljem mindazt el neked
miként érzek álmok közt vergődő éjszakákon
amikor behunyt szemmel
még most is érzem nyakamban
ahogyan lágy sóhajod zenélt
bőrömön még mindig őrzöm bársonyos érintésed
még azt is ami nem is lehetett
amint hajamba fúrnád forró homlokod
de mond ki vagy te milyen démon lettél
hogy így megigéztél
valósággal elbolondítottál
mondd te is ha valami kedves eszedbe jut
azon a felejthetetlen hétköznapon a téli szürkületben
sziklaként állt meg bennem a csend
s mintha fölötte rohanó kispatak csorogna át
mikor téged a mindenséghez a fényhez
a végtelen sugárözönhöz mértelek
s gondolataink szívből jöttek
mégha ki se mondtuk is ott legbelül eredtek
ölelnélek már végre hosszan forrón de óvón
hogy álldogálhassunk már végre egy nyüzsgő éjben
a számban zamatozó csókod íze el ne fogyjon
akár az utcai lámpafényben csókolózva
testünkön csorogjon végig a lámpa sárgás lángja
így csak a napok kanyarogva kínlódnak
előre mennek ugyan s tudják
amíg távol vagy tőlem fáj minden pillanat
és akarnám már a szemed csillogását fürdetni
az enyémre parázslott fényében
édes asszonyos illatod átitatott már egészen
és a múlhatatlan végtelenben akarom őrizni
minden kedves mozdulatod
had lakja be mélyen magát lángoló szívembe
a halványodó színek a lassan múló hetek
sárgarózsából font selymes fonatán
de lent a hűvös sötét mélyben ködlik arcod
amit soha nem feledhetek
