Sorsommá lettél
sorsommá lettél már régtől fogva
s egy ideje már
hogy mégis csak azt érzem lelkemben
mennyire összeroppanhatok
száz érzés és megannyi indulat kavarog
küzd bennem
az újra ébredt érzelmekben
a szavak elhalnak
hisz talán szólni sem kell
bár lehet nem is tudnék beszélni
bár néha még én sem értem magam
a hallgatásom te talán megérzed
szívem segítség-kiáltása
az ég felé de nem neki szólt
reménykedve nyújtottam ki kezem
megriadtam a világból rámszórt átkok szavától
s alázkodva hajtottam fejem öledbe
megváltást is remélve
vidámságra derülni tudó társra vágytam
nem kínmosolygós arcokra
könnysápadt rút világra
abból nekem is van éppen elég
bizakodtam vállt rándítva könnyeden
helyrebillentem a körém zordult világot
gyenge voltam és félős
te meg csak kinevetsz
bár szemedből nem kacagás sugárzik
bánat talán harag is vagy gúny
a sajnálatoddal egyre megy
a lényeg hogy én mit érzek
szavakat tőled
amik kabátként melengetnek
fázó lelkemet dédelgetik
nehogy megfagyjak
a szörnyű fejfájós tavasz nem ereszt
még búcsút inteni sem kell
a szerelem nem száll
lebeg felettünk és bennünk
csak a korunk múlik el
