Dohányfüst cserzette levegő - Majakovszkij: Lilikének, levél helyett nyomán -
dohányfüst cserzette levegő
Krucsonih poklának egyik termében
a szobámban
emlékszel még
az ablakom előtt
hogyan ültünk régen magunkban
én mennyire önfeledten
simogattam a kezed
ma is itt ülünk
szívünket megvasalták
holnap talán már ki is dobsz
szitkozódsz gyalázol
rohanok én az előszobába
remegőn s karom szinte nem ismeri
hol maradt a kabátom és az ujja
kilökött testem menten
elnyeli az utcai sokadalom
elszörnyedek
morgolódom
kétségbeesésben szinte felfordulok
milyen színjáték ez
édességem
százszorszépem
másképp kellene szakítanunk
mert szerelmem
elnehezült emléke majd
súlyos koloncként
rajtad marad örökké
bárhova is menekülnél
s végső fájdalmát mindenhová üvölti
utánad a sivár keserűség
a hajszolt ökör is nap nap után elmegy pihenni
hideg vizekbe fekszik ahol alhat
de nekem csak egy
vizem van
a szerelmed
mitől nyugalmat könnyel sem könyörögsz ki magadnak soha
a pihenni akaró kifáradt elefánt
királyian terül a napmeleg homokra
fölöttem meg csak szerelmed
lángol éget szóródó sugarával
de nem is tudom éppen hol vagy merre égetsz
nézd meg jól ha költőt kínozni akarnál
az kedvesét tán
éremre szerény dicsőségre váltaná fel
de nekem
mert költő sem vagyok
mindenből rímből áléletből vigaszból
csak a te kedves szép neved mondókája kell
a nyitott lépcsőházban fentről nem ugrom az űrbe
mérget szeszt sem iszom
s ravaszt se támasztok halántékomon vagy szívem fölé
gyilokként nekem
visszafordult mosolygó szúrós tekinteted
maradt csupán
ez felettem mostanra az egyetlen hatalom
tudom holnap már nem is tudod
milyen a fejeden hagyott koronám ahogy ragyog
s rózsavirág illatú lelkem elégetem érted
az elrohanó napok szárnyas-csapkodása
dobja firkáimat a szél prédájának
vagy mégse mert megállíthatnak avarként lehulló szavaim
mondatfüzéreim ziháló rohanásodban
az ismeretlenben útközben valahol
dehogy csak az engedd legalább hogy
búcsúzni jött csókjaimmal terítsem be
a végtelen teret
elrohanó lépteid alá
