Önmagammal állok szemben
itt csak önmagammal
állok szemben
s a látványtól
ijedtemben ha kiáltok
visszhangozzák a falak
szavaim gellert kapnak ugyan
de visszapattannak még
a közeli kopár dombról is
bár amit mondtam
másként hallom azt
viszont
csak a lényegét
a sok belülről jött megfogant szó
nem mind hallható
elnémultak magamban
az öntudat talán másként ítél
szívedből kiszakítva
arcul vág a világ
s vad háborúskodást kínál
mostanra már
eltorzultak
a baráti hangok
helyettük
a szánalom
jó esetben még megmarad
de rajta meg
gyökerekig ható kínzó fájdalom
és rettegés terem
nincs maradás
menni kell
itt hagyni ezt a világot
a sors küldetése beteljesedett
a rabságot hát ledobjuk
felejtesz is talán
de tudd csak az életem
keresem máshol
s az állomásokon búcsúzó
minden apró mozzanat
könnyező istenhozzád
minden mi volt
veled itt marad
meg az elmozduló testemből
lelkem egy darabja is
bár hiánya lesz mindig az örömnek
de soha el nem veszik
s gondolatban máris felnézek az égre
ahol a csendes éjszakákon
csak veled beszélget a lélek
akár a szikrát vető csillagok
ahogy szánalmasan kinevetnek
