Októberi fuvallat
még mindig írnék
de néha már nem tudok
megdermednek a szavak
elgémberednek az ujjaim
közülük kifolyok lassan
az életből is talán a hidegtől
vagy mert nem vagy velem
de a toll hegye vezette úton
az ösvények is szétnyílnak
olvashatatlan ákombákom
kifordult tollamból csordogál
a környező sötétbe veszik
már csak a romló hegyek
sercegése a papír zizegése jelezik
mennyire egyedül vagyok
különben nem hallanám
kifáradt magányomban néha rajtam is
eluralkodik kétségbeesés
ilyenkor az ember arra gondol
akárha örökre eltűnnének a fények
és soha nem sütne már többé ki a Nap
furcsa reménytelenség árasztaná el a világot
és egy állandósult félhomály
a gyertya fényétől meghitt aurája
a lángja megállás nélkül táncol
közben uralma alá hajtja a világot
sárguló fényképed
mint szentkép előtt
végtelen az a szomorúság
amit érzek ahogy nézlek
és a visszanézésedben
megcsillanó szemed élettelen
csak az imbolygó gyertyafény
képe villan benne
hiába nézem rámeredten hosszan
a fényképedről csak rád tudok
csak rád akarok gondolni
hiába nyúlok feléd kisiklasz
lecsukódó szemem lassan megtelik
sóskeserű könnyeimen át
mint remegő gyertyaláng megjelensz
de az októberi fuvallat messze ránt
0910