Kínlódás
a mindenre rátelepülő utcazaj
dübörgő ritmusába
élem akármilyen életem
s temetem folyton
a mostmár mindörökre
nyughatatlan képzeletem
hogy megférjek magamban
lassan változnak álmaim is
napszítta porszemcsékké születtek
azzá lettek
de legalább nem bántja többé
a hideg s még a meleg sem
immunitás születik
magamból
de valamiért leáll
az évek alatt kitalált lendület
s elvesznek a kérdések
a miértek
válaszok meg
talán sosem voltak
valamikor eltűntek
a nyomasztó éji sötét
mindig kínt szülő
mélységes bugyraiban
már nem is emlékszem másra csak rád
lassan szétrugdaltam magam alatt
mind azt a talpnyi földet
hiába ültetett oda
az állásnyi helyre az idő
emlékeddel
azóta is csak a végtelen tér
felfoghatatlan határán
lebegek
hiányzol mellőlem
élni így
mennyire érdemes
meddig lehet csak alkalmakra lesni
keresni a helyet
bár ma még nem hiányoznak az álmaink
csak ott élvezhetünk egymásból
nyugalomban kibeszélgethetünk mindent
pedig a valamikori mosolyodtól
belém égetett sebek
naponta kiszakadnak
s újra és újra ébresztem
a csillogó szemeket
hogy azok állítsák le a kétkedést
bennem ha nézhetnek
hogy hiányodat ne temessem
elviseljem inkább
a holnap ajándékának
