Ébrenálmodás határán
már régen elmúlt éjfél is
körülöttem elcsendesedett minden
csak némaság van
a szobámban is félhomály az úr
csak a tolakodó utcai fények világítanak
a kinti neszeket hallgatom
nem jön álom a szememre
átjár a hideg is
hiába burkolom magam takarókba
feszült vagyok ideges és lelki fogyatékos
hisz egy ideje fenekestül fordult fel
az egész életem addigi álmaim vágyaim
a felfordult világ tisztítótüzébe szálltak
mégis álmaimban még mindig nálad járok
most is noha egyedül vagyok
s te valahol a távolban gondolataimban
tőled messze járok kalandozom
s ilyenkor magunkról gondolkodom
fal mellé húzódom az árnyékba
hogy csak én lássalak
s érzem illatod lengi át a tereket
mintha mellettem lennél
érzem ölelő bársonyos kezed melegét
és érezem csókjaid ízét is
álomkép izgalma tör rám
a csendes magányban lehet
nem is csak álmodom
ahogy figyeljük egymást
szemed mint annakidején is
ahogy visszafordulva rámnéztél
beszél helyettem is
az éjszakai néma csendben
csak szívem dobbanása hallatszik
vagy mindkettőnké töri át a csendet
az a monoton kettős dobbanás éltet
az éjszakában már azt sem tudom
valóság ez vagy álom
de tudom érezni akarlak
érezni forró leheletedet nyakamon
hátborzongatóan kellemes érzések
uralkodjanak világunkon
amikor gyengéden simogatjuk egymást
amikor a feszült izgalom boldogsága
járja át körbefont testünket
és karjaidban ringat az édes gondolat
csak lassan lebegek
az ébrenálmodás határán
a villanásnyi boldogságtól
mit egymásnak adtunk valaha
csukott szemmel is téged látlak
de lehet csak egy ábránd kerget
ami felé nyújtogatom kezem
egy hálaadó simogatásra
s hang se jön elő a csendből
csak a legördülő könnyeket érzem
és tudom megint csak álmodtalak
boldoggá is csak így tehettelek
úgy látszik hiábavaló
a határtalan vágyakozás utánad
hisz nincs ki megmondhatná
mikor lesz hogy csókodra ébredhetek
mikor lesz hogy bármikor veled lehetek
hogy ne fázzak és világosság is legyen
meg meleg és én csak veled ébredjek...
