A fának én mit adhatok
néha kiülök a partra és nézem a túlparti fákat
olyan ez mintha a mögöttem lévők lombozata közt élnék
s szemben egy másik ágon fészkelő madár
szeretem az ág-szaggató szelek tombolását
idelent hallgatni hisz beleüvölthetek a világba
s a szél elviszi messzire fájdalmam
időnként fuldoklom az egyedüllétben
a kergetőző sanda gondolatokban
vonat zakatol át a térben mögülem hallom
s közben mintha rajtam is átdübörögne
kicsit darabokra szaggatja vérző lelkemet
máskor meg nyugalmat is itt találok
a part párkányán magamba roskadva
hallgatom a vizet a nádi természetet suttogását
a parti fákat s leveleik neszezését
itt hosszan nem zavar a civilizáció zaja
a hamis hangok elviselhetetlenek
szívom magamba a vízi világ páráját
az eső áztatta föld illatát
ilyenkor rámtör a megvilágosodás
szeretnék falevélként élni
csendben nappalokon egymáshoz simulni
de viharban vadul ölelkezni
minden ősszel elpihenni meleg avarágyba hullani
beszélni sem kell tetsző válasz úgysem létezik
görcsös kezemmel lassan érintenem
az aláhullott leveleket velük eggyé válni
gondolatban a szülőfát végigjárni
apró repedéseit kiismerni fárasztó utakon
s vakarhatom fájdalomra vágyó lelkemet
lakosztálynyi odút lelhetek elbújhatok a kínok elől
de a fának én mit adhatok
