Kiülök az ablak elé
néha kiülök az ablak elé csak úgy
hogy nézzem a kertet a fákat
ahogy a lecsapó viharban hajladoznak a túlélésért
s mintha a legnagyobb koronáján
az ágak közt megbújó kis odúban élnék én is
látom ahogy velem szemben fészkel egy madár
a fa alatt meg a fűben egy zsákmányra leső macska sétál
szeretem a viharok lomb-szaggató tombolását
persze csak védett fészkemből nézni
hogy ilyenkor beleüvölthessem a szélbe minden bánatom
s a világ tudtára adjam életen át tartó szerelmem
s a tomboló szél messzire elviszi hozzád is minden fájdalmam
azt hogy fojtogatnak a gondolatok a magányos álmokban
vonat zakatol át a téren odaát a berek másik oldalán
a déli szélben mintha az ablakom alatt dübörögne
és tán közben még rajtam is keresztülhajt
monoton zakatolása kicsi darabokra tépdesi lelkemet
a párkányra gubbasztva találok nyugalmat is talán
amint hallgatom a háborgó természet neszeit
próbálom kizárni az emberi világ zajait
szerencsére ezeket a hamis hangokat elnyeli a háborgás
az eső áztatta kert illatát szívom magamba akár a tiédet
és szeretném ha testem magából ezt sugározná
még e távolból is rád
falevélként szeretnék élni melletted
hogy szélcsendben simuljunk egymáshoz
s a szélviharban már vadul ölelkezzünk
ősszel pihenésképpen
kibomló üzenetként hullanék kerted földjére
nem beszélnék még kérdezni sem mernék
mert tetsző választ úgysem kapnék
eres vézna kezemmel csendben simogatnám
az aláhulló levelet amivel eggyé válnék
s így simogatnánk végig testedet s lelkedet
melyben az élet adta apró repedések
adtak védelmet fárasztó utamon
és vezettek hozzád megfáradt napok vigaszát keresni
