Folyik szét a mostani tél
mint november elejei korai estéken
temetői gyertyákról lecsurgó viasz
folyik szét a mostani tél
a régi életünk
a koratavaszi langyosodó szélben
lobbanó lángot maga kapja szárnyra
s a fogyó gyertya kanócáról
elolvadó vigasz is
lassan elillan az ismeretlenbe
minden mit eddig valódinak hittünk
töpörödött nappalok vélt képében
eltompulnak a kihaló fények
jéghideg hajnali ködök
hallucinálón riadt lények
hisz ezek mi vagyunk
szürke keservektől megcsömörlött
ma már mit sem érő múltunk
a kutyának sem kell érdektelen sorsunk
jéggé dermedt fagyott idő
múltunkat vastagon belepő dérből
kikelni reményünk új életünk lehet e
a hirtelen ránktört nyárban
a jég burka megrepedt olvad
szerelmünk forrósítja
látod
régi világunk mivé lett
elzüllött szörnyeteg a benne gomolygó
lelkeket kísértőket nem lelik
valaha mik is voltak
könnytelen néma könyörgés
reménytelennek látszó megfonnyadt jelen
felhőibe fulladt valaha volt kék ég
a mára megfagyott környezet
mutatja közös kiutunk
megtaláltuk
s míg szívünk lángolása oly határtalan
a kihunyt gyertyacsonkok újraélhetnek
a fagyos viaszból lassan kikelő világunk
sarkallja szerelmünk
az ezüstnyár megvilágította térben
végtelenné lesz
benne mi magunk
