Ahogy a gondolat össze-vissza szalad
üres percek
kietlen órákká telnek
tőlem bármi történhet
körülöttem észrevétlen a világ
feltétlen feltétel úgy sincs a léthez
kár a feltételezésnek élned
mert az egész értelmetlen lét
csodája lehullott leple lehetne
akár ártalmatlan játék is
milyen idióta kép ez a játékvilág
hazugok uralma mind felett gyötrődő játék
a semmivé vedlett szenvedés léptei őrölnek
ha törölni lehet a rosszat
mit egészben úgy sem tudok
kimondani nehezen bírom
hogy mivé lettem
mivé nőttem ki magamat
s befejezetlen gondolatokkal
riogattam magam fél életemben
s a félelmeimmel éltem bár nem is tudtam
inkább ki sem fejtem gondolataimat
bölcsek de nem kimondani valók
mert sokszor fulladt sírásba a lelki csiklandozás
soha nem tudtam erre mit mondani
sokan sohasem értették meg
miért kellett a sírás
hát azt a sok jót mit az élet adott
most meg hová tegyem
parányi lencse vagyok csak a nagy tömegben
mégsem fér el benne kigyötört lelkem
nincs olyan hely nincs az a doboz
ahová betehetném
ezt ti nem értitek meg sosem
firkálgatok csak
mégis mintha hajtanának
a papír bármekkora is
minden szegletét teleírom
mégis zavarnak az elégedetlenkedők
no meg a rossz beidegződések
az áthághatatlan korlátok
bármerre is próbálok kitörni
ott vannak
minimumra zsugorodott létem
körbekeretezett mező
mindössze ez a környezetem
csak elmegy már végre
mintha dolga sem lenne
csak nekem van firkálgatnivalóm
de legalább önszántából menne el
a világon sincs nem ennyi
de semennyi dolog
sokat unatkozhatnak a dologtalanok
nekem csak a baromság háromszöge marad
s abban mindig csak én dolgozom
gondolom mert bár igazi nekem sincs
csak az a mindennél fontosabb
hogy mindenféle szép hangokba szerelmes
én meg néha még csak ki sem mondott szavakba
csak ne kelljen megizzadni tőlük
amint a szavak és a hangok
kitöltik a teret körülöttünk
együtt vagyunk a kör közepén
amit direkt a hangok és a szavak növesztettek
bárha nekem is szép hangom volna
nem kellenének már ide szavak
most még össze tudom foglalni a ragaszkodást
a bájital szép poharaihoz
amibe egyszerre kitöltjük lelkeinket
aztán megisszuk jóízűen
és mintha kielégülnénk tőle
amit egymásnak csinálnánk
ha lenne még
a lelkekből mit
a poharakba önteni
kusza gondolatok
össze vissza tolonganak a tollam hegyén
macskakaparás lesz az egész
amúgy is csak firkálmány
mintha kikaparták volna
a didergő kóbor macskák almából
vagy valami másból
a puhaléptű macskalelkűek
céljukhoz mindenek felett áttaposnak
kiáltásom keserű visszhangot vet lelkeinkre
közben meg engem még az élet is ver
magamba fordulok bezáródom
hogy most ne zavarjon ...