Fázom
fázom mint annyiszor
amikor itt álldogálok
ahol bár már tavasszá enyhült a korai tél
végtelenné vált már a nyár
benne csak szellő fújdogál
de lelkemben vihar dúl
számadást készíteni kényszerít
ugyan már ki akar visszanézni
inkább csak néznélek
megszokásból dideregve
csukott szemembe rajzolt emléked
mindig is látom
igéző arcod vonalát
válladra omló hajad
kezemben érzem tested lágy hullámverését
langy illatod minden apró rezgését
vonagló érzelmeid markolom
és álmaimban zsebre gyűrve őrizném
a szobám falára csapódó utcai fények nászát
igéző szemed sarkáról lopnám ki mosoly-ráncodat
keresem mindenhol mit elvettél
bár én adtam neked
kezedbe rejtett kezemet
ahogy te is akarod melegítsd szerelmeddel
hogy csak álljak bámuljalak itt meg mindenhol a
végtelen álmodásban a fázós világban
hol fázom mint már annyiszor
