Monológ
van hogy csak úgy teleszalad
bár sohasem üres a szívem veled
a világgal ritkán … néha még ismeretlenekkel is
talán ettől van
ettől a furcsa zaklatott februári májustól
vagy mert az átálmodott éjszakák után
mindig váratlanul magamra maradtam
pedig körülöttem mindenhol
ütemesen szuszog a párna a paplan
a szomszédban meg gyermekálmot dajkál a sötétség
talán meg kéne fognom bársonyos kezed
és a számhoz szorítva belecsókolnom
mennyire szeretlek
vagy melléd kellene bújnom
szenvedélyesen körbeölelve
de most talán túl sokat érzek
talán nem is értenéd hogy vagyok
most ugyanúgy mint az alkoholmámoros
bódult agyú kiben ilyenkor megszámlálhatatlan
mennyi furcsa kép pörög
s van ki hol pityereg
másszor meg csak szélesre húzott szájjal nevet
a világon meg rajtam
s bár ingoványos mámora az ébredés után elillan
legfeljebb feszítő fájdalom marad
de most ugráló gondolatok
hol sírás hol széles röhögés
s bár reggelre felejti ködös mámorát
most még táncot jár fejében a gondolat
talán ilyenkor kéne tiédnek lennem
mikor minden érzés így zuhog belőlem
zokognom kéne és őrjöngve szeretnem
de valami furcsa szégyenérzet visszatart
mégha látom is álmodat
látok egy viharos nyárt idéző zivatart
nevetésed is hallom
s látom a házak mögé állt hegyeket
és sok-sok színpompás újtavaszi virágot
fehéret és színeseket
most nem nem zavarom meg az álmod
csak csöndben mellédbújva
beleálmodom magamat is
a kezemet a szívemet a betűkből font álmokat
a valamikori tavaszt a múltakat
a külön leélt nyarakat
s azt ami majd jön itt várom a kapu alatt
s beleálmodom az ábrándozások éjszakáinak
furcsán kellemes ízét
mikor csak fognám a kezedet
s mikor már lehet melléd bújnom
vagy inkább beléd egészen
de csak letörten ülök magamban
lobogó piros pipacsként az árokszélen
s hagyom hogy szaggasson a szél a fény
és a rámzuhanó tűz a szívemet hamvasztja
és csöndben pipacsom perzselt szirmaimra dőlök én is
nézném az órám ha lenne
kismutatója fásult kullogással járkál körbe
lassan őrli maradék perceimet
kezeimben arcod fogom
de ujjaim közül a múlt gyöngyei peregnek
ahogy mállanak az őrlődő percek között
a lassuló lüktetés a szuszogás álomba merevít
s mögéd fordulva
gondolataimmal beborítva ölellek
ringató vágyakon át vágtatva olvadunk egymásba fojtott
vágyainkról álmodunk ...
