Az én honlapom

[ Új üzenetek · Tagok · Fórumszabályzat · Keresés · RSS ]
  • Oldal 1 / 1
  • 1
Monológ
dbogarDátum: Vasárnap, 2015-11-29, 8:22 PM | 
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 320
Hírnév: 2
Állapot: Offline
Monológ    
 
van hogy csak úgy teleszalad 
bár sohasem üres a szívem veled 
a világgal ritkán … néha még ismeretlenekkel is 
talán ettől van 
ettől a furcsa zaklatott februári májustól  
vagy mert az átálmodott éjszakák után 
mindig váratlanul magamra maradtam
pedig körülöttem mindenhol 
ütemesen szuszog a párna a paplan 
a szomszédban meg gyermekálmot dajkál a sötétség
talán meg kéne fognom bársonyos kezed 
és a számhoz szorítva belecsókolnom 
mennyire szeretlek   
vagy melléd kellene bújnom 
szenvedélyesen körbeölelve 
de most talán túl sokat érzek 
talán nem is értenéd hogy vagyok 
most ugyanúgy mint az alkoholmámoros 
bódult agyú kiben ilyenkor megszámlálhatatlan 
mennyi furcsa kép pörög 
s van ki hol pityereg 
másszor meg csak szélesre húzott szájjal nevet 
a világon meg rajtam 
s bár ingoványos mámora az ébredés után elillan 
legfeljebb feszítő fájdalom marad 
de most ugráló gondolatok 
hol sírás hol széles röhögés
s bár reggelre felejti ködös mámorát 
most még táncot jár fejében a gondolat
talán ilyenkor kéne tiédnek lennem 
mikor minden érzés így zuhog belőlem
zokognom kéne és őrjöngve szeretnem  
de valami furcsa szégyenérzet visszatart
mégha látom is álmodat 
látok egy viharos nyárt idéző zivatart 
nevetésed is hallom 
s látom a házak mögé állt hegyeket 
és sok-sok színpompás újtavaszi virágot 
fehéret és színeseket 
most nem nem zavarom meg az álmod 
csak csöndben mellédbújva 
beleálmodom magamat is 
a kezemet  a szívemet a betűkből font álmokat 
a valamikori tavaszt a múltakat 
a külön leélt nyarakat 
s azt ami majd jön itt várom a kapu alatt
s beleálmodom az ábrándozások éjszakáinak 
furcsán kellemes ízét
mikor csak fognám a kezedet 
s mikor már lehet melléd bújnom 
vagy inkább beléd egészen 
de csak letörten ülök magamban 
lobogó piros pipacsként  az árokszélen 
s hagyom hogy szaggasson  a szél a fény 
és a rámzuhanó tűz a szívemet hamvasztja 
és  csöndben pipacsom perzselt szirmaimra dőlök én is
nézném az órám ha lenne 
kismutatója fásult kullogással járkál körbe 
lassan őrli maradék perceimet
kezeimben arcod fogom 
de ujjaim közül a múlt gyöngyei peregnek 
ahogy mállanak az őrlődő percek között 
a lassuló lüktetés a szuszogás álomba merevít 
s mögéd fordulva 
gondolataimmal beborítva ölellek 
ringató vágyakon át vágtatva olvadunk egymásba fojtott 
vágyainkról álmodunk ...
 
  • Oldal 1 / 1
  • 1
Keresés: