Vörösbe fordul
vörösbe fordul még az ég alja
bíborkék felhők fölém kúsznak
a sötétség is kormossá lesz tőlük
s kínzó magányt hoznak felém
végtelenek a telő marcangoló napok
tudom nélküled tör rám az este
szívem lelkem motorja mardossa
az egyedüllét estéli málló óráit
ma sem érezhetlek magamnál
a karomban álmaimban ölelhetlek
s estéimen csak ábránd maradsz
vágyam hiába tombol zsigereimen
nem láttam csak képen édes arcod
ujjaimban sem érezhettem cirógatásod
félénkségből a semmibe futottál
évtizedekre mély álomba merültél
csókok özöne hullna forró szánkból
s ajkunkkal testünk barangolása álom
s az incselkedő csodák várnak mióta
égig emelkedett a türelmes vágy
a bíborkékbe burkolt környezet
fájdalmasan játszik magányos estéken
s amikor sötétté lesz a magány álommá
alakul képként benne szép szemed
égeti szerelmedet szívembe
0805
