Ballada a szerelemről
- Vaszilij Viszockij nyomán
mikor az özönvíz mindent borító árja
medrébe ismét visszavonult csendesen
az özönvíz habjaiból felszállva halkan
a partra vetődött a szerelem
és széthordatta az élénk széllel minden tájra
s a szél árama negyven évig csak szárnyalt
furcsa figurák akadnak még ilyenek
akik mélyen magukba szívják e csodát
és nem várnak kitüntetést de büntetést sem
és amíg azt hiszik egyszerűen lélegeznek
átveszik szabálytalan vad ritmusát
annak ki éppen így zihál egészen
a szenvedélyed kísértet hajókként
úsznak sodoródnak hosszan a folyókkal
s mielőtt megtudod hogy „szeretlek”
mindegy mi van a lelkedben vagy életedben
és megint elszenderül és kitárulkozik
a szerelem örök országa a végtelen
a próbák napról napra keményednek
szeszélyes vagy kétkedel szerelmem
elválást búcsút kívánsz feltételül
miben nyugalmat s álmot soha nem lelsz
de az eszteleneket sem tántoríthatod
ők már felkészültek a bűnhődés útjára
s nem drágállják életüket sem cserébe érte
csak ne szakadjon el és fennmaradjon
az a szalmaszál mi ezt az esztelenséget
mágiával kötötte egybe node mivégre … a friss széltől mámorosak a kiválasztottak
talajt vesztenek s feltámadnak a holtak is
mert ki szeretni sem tanult meg sohasem
az nem élhetett és levegőt is alig kapott
sokan fulladnak a szerelem tavába
hiába kiáltasz utánuk nem hallják meg
emléket nekik az ima adhat és a feltámadás
de minden emlékük vérrel szennyezett
s mi gyertyát égetünk az eltávozottakért
kik a szerelembe viszonzatlanul haltak bele
az eggyé simult hangjuk suhan
a lelkük is összefonódott virágosan
a lélegzetük is eggyéforrt mindörökre
a az ajkukat elhagyó sóhajtásuk
szét nem válik soha s mint egy hídon
keskeny ösvényen lépnek a rögös földre
ágyunkat a szerelmeseknek megvetem
had daloljanak álmukban és éberen
én lélegzem mivel szeretek
és szeretek mert ez jelenti az életem
