dbogar | Dátum: Szombat, 2012-09-15, 8:29 AM | |
Őtábornoksága
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 320
Hírnév: 2
Állapot: Offline
| Kék asszonyok szerelme
- Matisse: Kék aktok hatására
eltépett fényképek a nappali ég kéksége a tenger vízének zöldeskékségbe hajló csillogása minden kimondott szó mérhetetlen súllyal tiporja szét a napokat nélküled s elpusztítja
tékozlóként élek mindenütt hisz elherdáltam már életem örömeit olyan mint egy kihalt mellékutca ahová már emberek sem tévednek csak a dühöngő szél mikor a nők hajában s az őszi falevelek között matat ebben a világban elfáradt szóként élek mint mikor lépteim alatt széttiport falevél szisszen s ahogy a malomkő nyomja szét a beöntött magot
ritka pillanatokban látom a boldogságra vágyó asszonyok erőltetett keménysége mögött a te elszánttá keményedett karcodat vágyódásodat a régen átélt örömre a dédelgetésre egyszerűen újra a társra
magamra veszem álmodat és rohanok feléd én is mint megannyi örömtől zokogó asszony az utcán szívükben teherrel szerelmükkel sietnek ruhájuk a szélben tovalibben fejükről kék fátyol lóg s uszályként lebeg a térben szívünk megrezdül hirtelen régnemvolt érzés újra élni akar csak évtizedes halódás után kialvatlan éjszakák jönnek régnemvolt örömök elfelejtett búcsúzásokhoz a város hajnali csöndje a díszlet eddig már nem is hitt már nem is érzett mindig éveken át csak vár boldogság gondolata mondd hová vezetsz hová viszel a megszokott alkonyatból
tavaszba varázsollak a reggelbe kankalin-tarka tisztásokra hóval fedett legelőkre nézni a tavaszi kikericsek hadát az éledező fákon már vidámabb a madárének nincsenek már lefelé cikázó kisárgult falevelek a szélfútta tisztások felett ezerarcú a derengés édes és bódító az íze újra a megtalált csókoknak hetek hónapok múlnak az évek még hátra vannak talán nem is én vagyok már talán valaki egészen más ki ebben a napsütésben elszáradásból újjáéledt virágok kelyhét mint tiédet újra keresik a méhek
évtizedek alatt kopottá lett templomunk faláról a vakolat pergésére gyertyák imbolygó puha fénye himbálódzik a félhomályban a barnára festett padsorokban egy nő alakja a tiéd kék ruhában feldereng előtte régi imakönyv megsárgult papíron a mosolya talán más lett mint rég de a kiábrándultság ködében már az sem látszik amit talán még látni szeretnék
előttem vannak a soha nem volt csókok amiket elégettek az őszi avarégető esték a mosolyod amiket szárnyára kapott a szél és a barna hosszú hajad is vele együtt lebegett
a múlt nem akart meghalni reméli ha fekete madarakat etet mindenfelé a hideg elől beszökött ezren keringenek az egész szürkés eget betöltik eszeveszett rikító vijjogással szerelmünket éltetik a régnemvolt vágyakat aláfestőzene a tavaszodáshoz lelkünk összefonódásához
|
|
| |