Hétvégi merengés
szombat éjszaka vasárnap hajnal felé járunk
behunyom a szemem …
halk andalító zenét hallgatok magam mellé képzellek
perzsel éget lángolón izzó szemed
perzsel igen perzseli szívemet
finom kis kezeiddel érintenél
szereted te is ha simogatnak szeretnéd ha simogatnálak
az éjszaka arra jó ismét
hogy megálmodjam közelségedet
hogy ábrándozhassak
az értelem veszélyes végtelenbe lép
már magányos sem vagyok többé
szemeid ragyognak
lelkemben pedig tűzcsóvák gyulladnak
a titok és sötét mögött felébredt
már él az éjszaka gondolataimban
kéz a kézben felhőágyon csillagok között fekszünk
és szól a dallam Csajkovszkij trillák
miért miért vagy ilyen messze tőlem
mennyire vágyom a közelségedet
talán hamarosan talán egyszer
szemeidről ábrándosak róluk álmodozom
mint ragyogó a sötéten is álvilágító csillagok
mikor felnézek az égre
ha éppen nincsenek szürke fellegek
bennük látlak és gyönyörködöm
jól tudod
bőröd érintse simogatásod
magasba a fellegekbe emel
mikor minden érintésed magamba zárom
palackozott szerelem ez az én világom
az egyedüllét magányába zárva mégis veled vagyok
gyenge pislákoló fényként vezetlek az éjszakámban
kopár életemet néha magam sem érzem jól
a némaság a tőled kapott csendem megnyugtat
csak a muzsika romantikája töri meg
foglyod vagyok társad vagyok
mélyen bent a szívünkben
mindennap mennem kell tovább újra
az éjszakai álmok vándorútjain
miközben minden elszenderül
csak én vagyok hajnalokig ébren veled
vándorlásaimban újra
új és új holnapokat álmodok nekünk
sétálok a kertben
hisz még téli halál fogja s változatlan a dermedés
bár már néha eső esik
és a fák között időnként a halovány nap is próbál újra ragyogni
ahogy az egykor egymásnak kínált éveink
nélkülünk szálltak felettünk
éjszakáink is éppen olyan távoliak lehettek
most csak álmaink kötnek össze a lassú feledésben
de a régi emlékek közt kutatunk még
bánatunkkal sírással fojtogatott torkunk halk kiáltásán
lebegünk önmagunkban
de repülhetnénk újra
hisz van kiért és megint van miért
úgy érezhetjük hogy a régen szertefoszlott álmunk
az ébredésből kilépett
és együtt akarjuk a közös új holnapot
az élet felkiáltójele a sors
sötét játékosként furán osztja ki az éveket
néha jól de sokat kell várni rá
s nem késtünk le még semmiről
csak egy emberöltőnyi boldogságot veszítettünk
s bár előttünk tornyosul még pár kiérdemelt boldog év
s mi már kiismertük a másikat
nem vesztegethetjük az aranyidőt
mindig megérint a hangod leveled
a fiókok mélyéről kikotort fényképek is
körülötted forog életem a gondolataim
reggelre bátortalan napsütésre ébredtem
az ablakomon kinézve
a lassan kifáradó téli szürkeségből
kékké változó végtelent láttam
az örökké tartó fény és árnyék játéka
ma még nem korán véget ért
hamarosan ránkszakad a viharos szél
és jéggé dermedő álmaink
de szerelmed forrósága minden tagomban benne van
s kiemel bennünket
az álnok szürke jeges hétköznapok fölé
