Álmodtam már megint, egy új életet, szépet, csodásat. Meg kell mondjam, hogy mostanában ez egyáltalán nem jellemző, az utóbbi években általában már nem álmodok, legfeljebb ébren, vagy inkább félálomban álmodozom. Nem azért mert nem lenne miről, hanem mert a mindennapi gyötrődések általában elviszik az álmokat. Az enyémeket is ellopták ...
Álmodozni meg egyébként is, sokakra egyáltalán nem jellemző módon én  szinte mindenről tudok. Az életről, a múltról, a soha el sem érő  jövőről, szerelmekről, vagy csak egyszerűen egy-egy szép benyomásról. Imádom, ha szép, de azért nem anorexiás és másoldalról meg nem is deszka nőkről  álmodozhatok. Csak sajnos ilyenkor aztán mindig eljön az az egy  pillanat, mire az álomban történne valami,  amikor szinte kivétel nélkül mindig felébredek. És ilyenkor kedvetlenedett vagyok, csalódott, leginkább kimenekülnék az életből, a létezésből … hiszen ilyenkor  mélységes szomorúságával tör rám a mindennapok valósága. 
A gazdasági válság, a munkanélküliség, no meg mindenben a fogyatékkal élők magányossága. Hiszen már egy ideje én is az vagyok, csak nekem nem testi vagy lelki fogyatékom van, hanem a korom. Már mindenhol és mindenre öreg vagyok, sokszor még a szerelemre is, sőt arra néha még az álmokban is. Gondok a világ bajaiból magánlelkekké válnak. Agyonnyomják a törékeny életeket.
János is ilyen világban él, bár más korban, más reményekkel nőtt, mint sokan mások. Csak ennek előnyeit képtelen kihasználni a maga javára. Akkor mert túl idealista volt, most meg túlzottan materialista a hatalmasságok szemében. Azok a hatalmasságok, akik abból a világból nosztalgiát csináltak, de nem az abban élők, nem, hanem sokkal inkább az abból élők és az abban talán még nem is éltek.
Az abból élők társasága különböző szerveződésekben, különböző ideológiákat találtak ki maguknak, igazolásul akkori énjüket, életfelfogásukat. Zárt világot alkotva habzsolják el még mindig a jövőt előlünk. Előlünk, igen,  azok elől, akik akkor is és most is kimaradnak ebből a világból, pedig ugyanolyanok, főleg akkor voltak hasonlatosak. Nem is lehettek nagyon mások, abban a világban nem lehetett nagyon másnak lenni. Bár ma már tudjuk, hogy mennyien voltak mások, ellenzők, csakúgy mint annak idején partizán, vagy később forradalmár!!
 Materialistának kellett lennie még az idealistának is, a magyarkodónak megmagyarázták mindig, hogy mivé kell fejlődnie ideológiailag. Elmagyarázták, hogy nekünk mindig, s mindenkor internacionalistának kell lennünk, mert ezt követelik, ezt várják el tőlünk … Ki is követeli? Az istenünk? De hát nekünk olyan nem is lehet! A marxista világunk, bár ezt igazán soha senki nem magyarázta el, igaz most már tudom, nagy bajba került volna az, akit erre kijelöltek volna. Nem tudott volna mit mondani. Mert bárt marxista világban kellett élnünk, tankokkal "kitaposott" medencében, de soha nem a marxizmus, hanem csak annak valamely népnyúzó kicsavart álideológiáiban. Volt leninizmus, sztálinizmus, de rákosizmus, kádárizmus kimondva sohasem. S ettől lett rossz az egész. Akkor is tudtuk ez? 
Ki tudja, sokan tudtuk az biztos, csak még egymásnak sem mertük mondani.
Megfigyeltek, még a megfigyelőket is megfigyelték … félték a hatalmat, a gondtalan életet. Utánam is jártak, sokszor láttam, néha mégcsak nem is titkolták. Leszólítottak. Kérdezősködtek, hogy mondjuk nem lenne-e kedvem ezt vagy azt csinálni, itt vagy amott dolgozni, főleg meg külföldön, ami az akkori közbeszédben egyértelműen a NYUGAT-ot jelentette. A mézesmadzag másik felét pedig lakás, vagy éppen egy-egy kisebb, de általuk nagyobbá rajzolt ballépés elsimítása jelentette. Nem lehetett szabadulni tőlük, az csak mese aki az ellenkezőjét állítja ma! Akire rászálltak arról mindent tudtak, mindent tudni akartak, és mindent meg is tudtak … ha kellett az sem érdekelte őket milyen áron jutnak hozzá a tudáshoz. Leginkább ártatlannak feltüntetett kérdezősködés a lakókörnyezetben, ami különös szóbeszédek indulását generálta, vagy akár már rémeket is festettek az égre. A család meg tépelődhetett és őrlődhetett a bizonytalanságokban. Kisebb településeken ez majdnem egyet jelentett a lehetetlenné tétellel.
Engem is lassanként a tőlem való félelem fátyolfala lengett körül,ezért nincsenek is meg mára a valamikori gyerekkori barátok. A legjobbakkal való kapcsolatokat is felderítették, és kielemezve azok jellemét, személyiség jegyeiket, ha kellett ajánlásként tiltották meg a további barátkozást… ez természetesen azt jelentette, hogy ha én önként nem tettem semmit, akkor ők teremtettek olyan szituációt, amelyikből garantált volt a(z általuk) megkívánt kimenet.
A mézesmadzag effektus egy ideig sokaknál működött, talán még nálam is, de miután az összerakott mozaikokból, no meg abból, hogy egy barátom nagyon hirtelen, és szinte egy szó nélkül , nyomtalanul "tűnt el" számomra, elérhetetlenné vált, világossá cseperedett egy addig sötéten motoszkáló félsz a jövőtől, és az álmodozások mutatták az utat, ami akkor nagyon hosszúnak tűnt és ezért nem tetszett. Visszaléptem. 
Visszagondolva ugyanakkor hálásnak is kellett volna lennem, hiszen részben általuk, részben segítségükkel megismerhettem a múltamat, a gyökereimet. S azt tudjuk, hogy aki nem ismeri a múltját, annak jövője sem épülhet s múlt nélkül csak a mának élhetünk …
Mostmár legalább tudom, hogy környezetem, mondhatni a családom egyes tagjai miért mentek el, vagy éppen miért maradtak itt … aki elment az sem mindegyik vált emigránssá, aki meg itt maradt mindig is hontalanként élt, tűrve a mindennapok elnyomását, azt, hogy az itthonlét ellenére sem kötődhettek a szülői házhoz. A szülőföldet ugyanis "emigráltatták" … Trianonból, máig fájó sebként él mindnyájunkban, hogy akaratlanul is szerte a világban élünk, már csak halovány emlékkép él, s a gyökerek keresése, de jövőjük őket  már visszavonhatatlanul amerikaivá, ausztrállá, vagy éppen szlovákká honosított. S az utánunk jövő generációknak már nagyanyánk nyelvét is nehéz beszélni, írni meg már nem is igen lehet, igaz az itthoniak sem igen írnak már jól!