Az ókori irodalom böngészése bárkit meggyőzhet róla, hogy a rómaiak nagyon szerették a hasukat. Az evés-ivás szenvedélyének kielégítése igen sok idejükbe és pénzükbe került. Artemidórosz, második századi jövendőmondó és álomfejtő írásaiból tudjuk, hogy a falánkság éjjel sem hagyta nyugodni őket, álmukban is a sertéssültek, sajtos piték és boroskupák világában tévelyegtek. Amíg Róma hatalma nem terjedt túl az Itáliai-félsziget természetes határain, vagyis a Kr. e.-i második század elejéig a köztársaság életét a hagyományok, a sokat emlegetett ősi erények kormányozták. Az étrendet rusztikus egyszerűség jellemezte: tönkölykása, kecske- és juhsajt, olívaolaj, zöldség és gyümölcs került az asztalra, hús és hal ritkán vagy soha. A tönkölykását Cato is megemlíti egyik receptjében, ő pun kásának nevezi: sajttal, mézzel, tojással készült. A kenyér viszonylag későn, a Kr. e.-i második században érkezett Rómába. Tejet nem ittak, csak sajtok és sütemények készítéséhez volt rá szükségük, a vaj fogyasztását barbárságnak tartották. Sört sem ittak, a bort vízzel keverve, mint a görögök. A második pun háború után mindez megváltozott. A Görögországban és Kis-Ázsiában harcoló légiók zsákmányolt kincsekkel és a dekadens hellén életforma élvezetes tapasztalataival tértek haza. Hadvezéreik és tisztjeik honosították meg a lakomákon az énekesek és citerások részvételét és a keleti luxus más szokásait. A fényűzés gyorsan terjedt, mint valami járvány.