Az ókori irodalom böngészése bárkit meggyőzhet róla, hogy a rómaiak nagyon szerették a hasukat. Az evés-ivás szenvedélyének kielégítése igen sok idejükbe és pénzükbe került. Artemidórosz, második századi jövendőmondó és álomfejtő írásaiból tudjuk, hogy a falánkság éjjel sem hagyta nyugodni őket, álmukban is a sertéssültek, sajtos piték és boroskupák világában tévelyegtek. Amíg Róma hatalma nem terjedt túl az Itáliai-félsziget természetes határain, vagyis a Kr. e.-i második század elejéig a köztársaság életét a hagyományok, a sokat emlegetett ősi erények kormányozták. Az étrendet rusztikus egyszerűség jellemezte: tönkölykása, kecske- és juhsajt, olívaolaj, zöldség és gyümölcs került az asztalra, hús és hal ritkán vagy soha. A tönkölykását Cato is megemlíti egyik receptjében, ő pun kásának nevezi: sajttal, mézzel, tojással készült. A kenyér viszonylag későn, a Kr. e.-i második században érkezett Rómába. Tejet nem ittak, csak sajtok és sütemények készítéséhez volt rá szükségük, a vaj fogyasztását barbárságnak tartották. Sört sem ittak, a bort vízzel keverve, mint a görögök. A második pun háború után mindez megváltozott. A Görögországban és Kis-Ázsiában harcoló légiók zsákmányolt kincsekkel és a dekadens hellén életforma élvezetes tapasztalataival tértek haza. Hadvezéreik és tisztjeik honosították meg a lakomákon az énekesek és citerások részvételét és a keleti luxus más szokásait. A fényűzés gyorsan terjedt, mint valami járvány.

Több mint másfél évezred távlatából ma már kijelenthetjük azt, amit sem Polübiosz, sem Sallustius nem sejtetett előre: az imperium Romanum a valaha létezett leghosszabb életű birodalommá vált. Az előre prognosztizált bukás csak elképzelhetetlenül hosszú idő múltán: Nyugaton − a történészi hagyomány szerint − 476-ban, Keleten pedig csak 1453-ban következett be. Ha egyáltalán bekövetkezett. A „birodalmi béke” korszakának hivatott és hivatásos dalnoka, Vergilius − akit talán nem minden ok nélkül ruháztak fel a középkorban prófétai tulajdonságokkal −, Juppiter szájába adta a „vég- és határ nélküli birodalomról” szóló kijelentést...

Csokits János munkájából kiderül, hogy a kereszténység államvallásá válása előtt a nők hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve, még keresztnevük se volt. A lányok a család nemzetségi nevének nőnemű alakját viselték. Julius Caesar leányát Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Ez maradt egyedüli nevük a férjhezmenés után is. Amennyiben a családban több leány is született, egyszerűen megszámozták őket, így a másodikat Secundának, a harmadikat Tertiának nevezték. Római nőről egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak - tudatja a tanulmányíró, majd hozzáteszi: maga a muliebris, a "női", "asszonyi" jelző is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elő. A fentebb említettek uralkodása alatt azonban a nők egyre inkább felszabadultak a férfi-központú társadalom béklyói alól, bizonyos mértékű személyes, szexuális és gazdasági önállóságra tettek szert amivel párhuzamban a szabadosság óriási teret nyert a nők társadalmi érintkezése iben.
A tanulmányíró elmondja, hogy a züllés eme panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Augustus császár lánya, Julia éjszakánként Róma utcáin, sőt a Forumon álló szószék tetején szeretkezett válogatás nélkül ismerőssel és ismeretlennel, Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina pedig fején szőke parókával egy közönséges bordélyban árusította kegyeit, mit sem sejtő isteni férje háta mögött. Agrippina, Claudius utolsó felesége, férjhezmenése után megölette riválisát, majd császári férjével örökbe fogadtatta első házasságából született fiát, Nerót, mert eleve azt tervezte, hogy fia helyett uralkodhat. Egy csillagjós ugyan megjövendölte neki, hogy Nero valóban uralkodni fog, de megöli anyját, amire a hatalomvágyó asszony úgy válaszolt, hogy: Öljön meg, de uralkodjon. Ami be is következett.
Hogy milyen bonyolult szövevénye alakult ki a nőknek a hatalomért folyó harcában a császári trón árnyékában, szemléletesen ábrázolja Csokits János tanulmányának végén:
"Messalina ajándékba kapott a sosrtól egy császárt, de hét év alatt eljátszotta esélyét, hogy férje mellett a trónon maradhasson, és fia, Britannicus örökölje a császárságot. Életével fizetett gátlástalan mohóságáért. Utóda, Agrippina megmérgeztette Claudiust, és saját fiát, Nerót ültette a trónra, az pedig vetélytársát, Britannicust mérgeztette meg, hogy megtarthassa a trónt. A történelem iróniája, hogy Nero azért ölette meg első feleségét, Messalina (és Claudius) lányát, Octaviát, hogy feleségül vehesse a Messalina által öngyilkosságba kergetett Poppaea Sabina hasonnevű lányát. Anyját, Agrippinát viszont, aki ellenezte válását Octaviától, részben Poppaea kedvéért, részben a korlátlan hatalomért gyilkoltatta meg. Így tehát a dinasztia kihalása három hatalomra éhes császárné küzdelmének a következménye volt: a köztársasági arisztokrácia színe-java, hölgyeinek segítségével százhúsz év alatt sikeresen kiirtotta magát." 

A régészeti leletanyag döntő többségét adó kerámia a régészettudomány alapja, a tipológia és az ennek segítségével felállítható relatív kronológia kiindulópontja, számos esetben a régészeti kultúrák meghatározásának, időbeli elhelyezésének egyetlen eszköze. Hatalmas jelentősége ellenére a kerámiából készült edényekkel és egyéb tárgyakkal – mint késztermékekkel – foglalkozó szakirodalomhoz képest aránytalanul kevesebb tudományos figyelmet kap magának a nyersanyagnak, azaz a kerámiának az előállítása, amelynek alapvető eleme az égetés...
Az írás a La Tène-kelta fazekaskemencékkel kapcsolatos régészeti megfigyelések és leletek alapján igyekszik rekonstruálni egy edényégető műhely működését a kemencék tágabb és szűkebb térbeli elhelyezésétől a felépítésük módján át az égetési folyamat menetéig, és az egyes szerkezeti elemeknek az ebben játszott szerepéig, valamint kitér a fazekaskemencék iparrégészeti jelentőségére és a modern rekonstrukciós kísérletek eredményére is.
A tanulmány az Első Század folyóirat 2008. évi 1. számában jelent meg.

   Most először jelenik meg magyar fordításban az Aristotelés neve alatt fennmaradt kozmológiai-teológiai értekezés A világrendről (De mundo). Jóllehet csaknem bizonyosra vehető, hogy szerzője nem a híres stageirai filozófus, népszerűségében a keresztény időszámítástól kezdve a reformációig talán felül is múlta Aristotelés hiteles írásait. Erről tanúskodik a kéziratok hatalmas mennyisége (100 fölött szemben a legtöbb Aristotelés-mű alig tucatnyi kódexével), valamint a számos fordítás, kezdve Apuleius latin parafrázisával, melyet több új fordítás követett a középkor folyamán, de korán elkészült szír,  örmény, majd arab változata is, a késő középkorban átültették számos európai nyelvre, és egy arab rövidített változat alapján törökre is. 
Az értekezés könyv alakban az itt közöltekhez képest némi változtatással, korrekcióval jelent meg.

Oxürhünkhoszban került elő egy az i. e. III. századból való töredékes papirusz, melyen 26 sor volt olvasható. Hogy verssorok, azt a végig azonos, soronként ismétlődő versforma mutatta; hogy e verssorok Szapphótól valók, bizonyította, hogy a szöveg másfél sorát egy az i. sz. II–III. század fordulóján élt író, Athénaiosz, mint Szapphótól valót idézi. A baj csak az volt, hogy a papirusz szakadt volt, s a soroknak így csak a vége, jó esetben a második fele maradt meg, összefüggő értelmet tehát legfeljebb nagyjából lehetett kihüvelyezni. ..

A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete 1983 óta folytat kutatásokat a középitáliai San Potito di Ovindoliban (L’Aquila provincia): a munkálatok célja egy római császárkori villa – lehetőség szerinti teljes – feltárása. Erről a munkáról számol be az írás, szerzői az ásatások vezetői.

Marcus Valerius Martialis 84 vagy 85 decemberében, a rómaiak talán legkedvesebb ünnepe, a Saturnalia előtt jelentette meg együtt a Xenia (Ajándékok könyve) és az Apophoreta (Nyeremények könyve) című versgyűjteményét. Az előbbiben az ünnepek alkalmával küldözgetett ajándékokat, az utóbbiban pedig a nagyszabású lakomákon a vendégeknek kisorsolt nyereménytárgyakat sorolja fel, jeleníti meg egy-egy címmel ellátott disztichon. Míg az ajándékokról szóló verseket el lehetett küldeni azokkal együtt, a nyereményekről szóló versek egyszersmind akár sorsjegyekként is szolgálhattak.

Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye az ország egyetlen átfogó antik művészeti közgyűjteménye, története tehát eleve a téma gyújtópontjában van. Ám ennél többről is szó van: a budapesti nem csupán Magyarországon, hanem a kelet-közép-európai régióban is, Bécs, Thesszaloniki és Szentpétervár között az egyetlen átfogó antik gyűjtemény – az állítás hangsúlya nem az egyes államok területén őrzött műtárgyak mennyiségén, hanem az átfogó jellegen van. Innen nézve tehát a Gyűjtemény történetének kérdése máris tágabb összefüggésben tehető fel: a válasz egyben az európai antikvitás-recepció egyik regionális útja számára is tanulságokat rejt....
(HOLMI cikke...)