Albius Tibullus: A béke dicsérete
Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt?
Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!
Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre,
akkor lelt rövidebb útra a durva halál.
Vagy nem is ő a hibás, az az árva – magunk, mi magunkra
fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?
Minden bűn a kövér aranyé, hisz háború sem volt,
míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.
Sáncok s várfalak akkor még nem voltak – a tarka
nyáj közepette ledőlt s nyugton aludt a juhász.
Dús hadiszerszámot sose láttam volna, ha akkor
élek, a trombitaszó nem riogatja szivem.
Elhurcolnak a hadba ma, tán egy távoli puzdrán
már közelít is a nyíl, mely a szivembe szalad.
Óvjatok, isteni Lárok: hisz mikor ott szaladoztam
még a bokátok előtt, óvtatok, ifju magot.
Nem szégyen, hogy fátok öreg törzs fája: apáim
egykori házát így lakta a lári sereg.
Míg a szegényes, régi fa-isten az egyszerü házban
állott, szentebb volt addig az eskü szava.
megkönyörült az a Lár, ha ki szőlőt vitt neki, vagy ha
búzakalász-gyürüvel ékesitette haját,
olykor a ház hálás ura vitte elébe kalászát,
s vitte mögötte kicsiny lányka a méz aranyát.
Védjetek engem is, isteni Lárok, az érchegyü nyíltól,
s áldozatom tele ól kincse, kövér koca lesz.
Ünnepi köntösben követem, mirtusz köti lágyan
kis kosaram, mirtusz lengi be homlokom is.
Bennem kedvetek így teljék: a hadak vezetőit
gyűrje le más a csaták hősi tusái között,
és iddogálva mesélje vitézi regéit a harcos,
s fesse le a tábort borral az asztalomon.
Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni!
Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.
Nincs odalent dús róna, se szőlőfürt, csak az ádáz
Cerberus és ama rut Charon a styxi vizen:
a halovány tömeg ott bolyong a zavaros habu tónál,
hajzata megpörzsölt, arca kuszált, csupa seb.
Ó, az a boldog, irigyelni méltó, kit gyerekek közt
ér el a lassu öregkor kicsi háza ölén!
Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár –
fürdőt is melegít este a hű feleség.
Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben,
szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.
Béke mivelje a földet – aratni tulokra először
hószinü Béke rakott görbe, nehézkes igát.
Béke növelt venyigét s rejtette a fürt aromáját
korsóban fiunak őrzeni atyja borát.
Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos
rozsdált fegyvere mind sutba, sötétbe kerül.
Erdőből hazahajt a pityókós gazda, az asszony
és pulya-hadja nyüzsög a kocogó szekeren.
Háboru is van: vénuszi harc! – Tincsét lenyiszálták
s rátörték a kaput – ezt panaszolja a lány.
Kék-zöld foltos a gyönge kis arc – sír -, ámde a győztes,
ő is sír, hogy ilyet tett hebehurgya keze.
Ámor, a dévaj, szitkokat is súg éji viszály közt,
s ott ül a két haragos közt sunyin és hanyagul.
Vasszivü, kőszivü fickó, aki a lányt veri durván:
a magas isteneket rántja-cibálja le az.
Éppen elég, ha szelid tunicáját róla letéped,
éppen elég, ha kezed szertezilálta haját,
s éppen elég, ha zokog, - mert boldog ezerszer a férfi,
akinek indulata könnyre fakasztja a lányt.
Sánccölöpöt s pajzsot hordjon, kinek ökle goromba,
s messze kerülje el a lágy Szerelem gyönyörét.
Áldott Béke, jövel, jobbodban búzakalásszal,
s tündöklő öledet lepje gyümölcs özöne.
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 52-54. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
|