Ammianus Marcellinus (Antiochia, 330 körül – Róma, 395 körül), római író és hadvezér, jómódú görög család sarja volt. 380 körül Rómába költözött, ahol szoros érintkezésbe került az ottani pogány arisztokráciával, elsősorban Symmachusszal. Itt írta meg nagy történeti művét, melynek a „Res gestae” (Események) címet adta, s amelynek egyes részeit nyilvánosan is előadta. 
A műben 31 részben tárgyalta a Római Birodalom történetét Nervától (96-tól) I. Valentinianus és Valens haláláig. (375 illetve 378). Művéből csak a 14–31. rész maradt fenn, ezek a 353–378 közti időszakot dolgozzák fel. Eszerint a mű időbeosztása meglehetősen egyenetlen volt: az elveszett részben mintegy 250 év sokkal rövidebb terjedelmet kapott, mint a szerző saját kora. A műnek eredetileg Julianus Apostata halálával, a 363. évvel kellett volna végződnie, a 25. résszel. Feltehetőleg az ebben a formában 391-ben kiadott mű sikere buzdította arra, hogy kibővítse munkáját. 
A korai időszakra vonatkozó, elveszett fejezetekben feltehetőleg Héródianoszt használta forrásul, a későbbi időszakra vonatkozó részekben viszont – amint ezt művében maga is határozottan kijelenti – saját értesüléseire és szemtanúk meghallgatására épített, felhasználta továbbá a különféle okmányokat, hivatalos jelentéseket stb. Szenvedélyes, de egyben hűvösen objektív stílusát „barokkos”-nak nevezték. Példaképének Tacitust tekintette, műve az ókor utolsó nagy történeti műve.
A múlt század legnagyobb klasszikus-filológusa kirekesztette a római irodalom történetéből.
A közelmúlt legnagyobb ókortudósa a kései barokk oltárokhoz hasonlította ábrázoló művészetét.
Szenvedélyes stílusa szenvedélyes vitákat váltott ki, ábrázolásának hűvös tárgyilagossága vitathatatlan elismerést. Ahol a három évszázaddal korábban élt történetíró óriás, Tacitus pontot tett műve végére, ott folytatta a mesét a pogány történetírás utolsó nagy alakja, Ammianus Marcellinus - a világtörténelem és bölcs vagy őrült, szelíd vagy vérengző, építő vagy tombolva romboló urainak meséjét: Róma históriáját.
Az ókori kéziratok sorsától sújtva csak első tizenhárom könyve híján fennmaradt, de töredékesen is lenyűgöző mű a késői birodalomnak, a pogány lulianus, a keresztény Constantinus és Valens császár korának riasztó képe: emberek, városok, országok élnek fenyegetettségben, egész közösségek tűnnek el a föld színéről egy-egy meggondolatlan kijelentés miatt, besúgók ólálkodnak, a veszély árnyékát vetítve a birodalom minden polgárára, akiknek pedig össze kellene fogniuk, hogy a gyülekező barbár hadakkal, az egyre sokasodó és egyre ádázabb támadásokkal szemben megvédjék az örök Rómát.
A magyarul háromnegyed évszázad után újra olvasható könyv abba a korba vezeti el az olvasót, amelytől Szent Jeromos így búcsúzott: "pusztul a római világ".