414-ben a nagy Dionűszián került színre, s egy ma már névtelen szerző műve mögött második díjat nyert.

A szicíliai hadjárat kellős közepén az athéniak „fellegekben járó” nagyhatalmi álmait ironizálja „Felhőkakukvár” építése, ha az egyes alakokban nem is szabad a korabeli politikusokra való közvetlen célzást keresni.

A Reménykedés (Euelpidész) és a hitető Rábeszélés (Peiszthetairosz) van a két athéni vállalkozó szellemben ábrázolva. Ők is az örök pörlekedést unták meg, s jellemzően csak a levegőben, a madarak honában remélnek gondtalan világot.

Hogy a madarakat Felhőkakukvár építésére rábeszélje, Peiszthetairosz előadja, hogy ők a legősibb lények, régebbiek a mostani isteneknél. Ennek emlékéül van ott Zeusz jogarán a sas, Athéné mellett a bagoly. Tehát jogos, hogy Légvárukat fölépítsék: így elzárhatják az áldozati illatot az istenektől, és megakadályozhatják, hogy az istenek leszálljanak a földre szerelmeskedni: így majd visszaadja nekik a világuralmat Zeusz. (Az athéniak is arról álmodoztak, hogy Szicília után Dél-Itáliát, Karthágót is meghódítják, sőt a Gibraltári-szorosig terjeszkednek!) Az istenek madár voltának bizonysága az is, hogy Hermész is repül szárnyas saruival, Niké, a Győzelem, aranyszárnyú, Erósz, a Szerelem és Irisz, az isteni hírnök is szárnyasok.

A parabasziszban a Madárkar a híres, orphikus kozmogóniát adja: a mitikus Orpheusz költőre visszamenő mondát a világrend (Kozmosz) születéséről. Kezdetben volt a Tátongó Űr (a Khaosz; Arany Zűr-nek fordítja, de a feneketlen Ürességet jelenti), a Sötétség, a „fekete szárnyú” Éj és a Tartarosz (a feneketlen Mélység, később: az Alvilág). A Sötétség ölében a a fekete szárnyú Éj szélnemzette tojást szült. A régiek hite szerint a madarak a tavaszi széltől megtermékenyítve tojást szülhetnek, mert a szél a lehelettel, az élettel rokon. íme, a szárnyasok élete áll a Mindenség kezdetén. S e tojásból ké1 ki Erósz, a Szerelem, vállán aranyos szárnnyal: ő is madár, szélforgataggyors. A szárnyas Khaosszal vegyülve ő nemzette a madarak nemzetségét. S csak ezek után született meg az Ég, Föld, Tenger. Valami ősi örvénylő mozgás a világ ősállapota: ez a gondolat a görög bölcselőknél is visszatér (Empedoklésznél, Démokritosznál és Anaxagorásznál). Ennek kifejezői a szelek és a szárnyas Éj: a kettő rokon, mint a „szelek szárnyán” kifejezés is mutatja. S Erósz mindent összevegyít, egyesíti Empedoklész szerint is a Szerelem köti össze az ellentétes anyagokat. Nincs keletkezés és elpusztulása csak az elemi részecskék vegyülése és szétválási: ez Parmenidész, Empedoklész, Anaxagorász és az atomisták (Leukipposz, Démokritosz) közös alapgondolata. Ez az orphikus kozmogónia még érthetőbb, teljesebb Euripidész töredékesen fennmaradt Melanippé c. drámájában. „Ég és Föld egy alak voltak valaha”: ti. tojás. S midőn ez kettérepedt, felső részéből az Ég, az alsóból a Föld lett. S így jött aztán létre az élők sokféle fajtája, minthogy az Ég esőjével megtermékenyíti a Földanyát. (Vö. Euripidész: Khrüszipposz c. töredékes drámáját; Csengerynél a 836. töredék.)

Arisztophanész nyilván jól ismeri Euripidészt és a korabeli természetbölcselők alapgondolatait is: ezekből építi fel költői-tréfás kozmogóniáját, hogy igazolja a madarak felhőkakukvári igényeit.

Itt is szembetűnő a tréfás kontraszt: a Kar azzal csábít a madárvilágba, hogy itt szép, ami az emberek között rút: pl. megverni az apát (706—712. sor). Vagy: a Fülemile megénekli a hattyúk dalát, amire felfigyelnek a vadak, elülnek a habok, s visszazöng az Olümposz (722—735.) — ám a Kar azzal csábít e szárnyas világba, hogy a néző, ha szárnya volna, haza tudna repülni ebédelni a hosszú tragédiák közben, vagy egyéb dolgát is elvégezné — esetleg szeretőjéhez röppenne el (737—748. sor).

Az épülő felhővárba jönnek a paraziták: a poétát még csak megszánják, de a jóslatfejtő papot itt is elverik — és így jár Metón, a híres geométer és asztronómus is, aki szabályos alaprajzot kínál. az új városnak. Nyilván a felvilágosodás minden képviselője gyanús költőnk szemében, vagy legalábbis jó alkalom a csúfolódásra. De a babonások sem viszik el szárazon: a Kar (1008—1009. sor) csúfolódva említi, hogy az istentagadó Diagorász fejére vérdíj van kitűzve. A rég elhunyt zsarnokokfejére is: ez meg az összeesküvést szimatoló mániára csúfondáros célzás.

Felhőkakukvár felépítése után Íriszt is feltartóztatják, és azzal fenyegetik Zeuszt, hogy lángmadarakkal az égi istenek lakát is felgyújtják: az athéni vak elbizakodottság torzképe!

S az elvert jós után az athéni élet tipikus „kinövései” jelennek meg: az apagyilkos, a szükophanta, aki azért szeretne szárnyat, hogy gyorsan perbe idézhesse a szigetlakókat, sőt, mielőtt megérkezhetnének, már „elmakacsolhassa” őket, mert idejében nem jelentek meg, és elkobozhassa vagyonukat: elverik persze. De felmerül a kérdés: az athéni élet melyik típusát lehetne beengedni egy új közösségbe, hogy meg ne rontsa azt? A korabeli athéniakkal szinte lehetetlen jobb életet kezdeni. „Nincsen remény!”

Gúnyja az isteneket se kíméli: az emberbarát Prométheusz titán rettegve napernyőt tart maga fölé, hogy Zeusz meg ne lássa! S már jő az isteni követség alkudozni a madarakkal, mert nem száll föl az égbe az áldozatok füstje, illata. A nagyevő Héraklészt is alaposan kicsúfolja (1484—1601. sor).

Közben a Kar a „szellemidéző” Szókratészt csipkedi (1467—1473. sor) és sápadt tanítványát: Khairephónt, meg a fecsegő, igazságot csűrő-csavaró rhétorokat (1603—1609. sor).

A darab vége a hagyományos nász: Peiszthetairosz násza Baszileiával, Zeusz lányával, akinek neve Királyságot, itt, a világ feletti uralmat jelenti. De Arisztophanész görbe tükrében tőle kapja Zeusz a mennykövet, a józan tanácsot, rendet, hajógyárat, rágalmazást és három oblot is: tehát az athéni élet minden „javát” (1452—1455. sor).