De bello Gallico (A gall háború) című emlékiratában évek szerinti rendben eleveníti fel az eseményeket. Meggyőző és megnyerő pontossággal írja le az egyes térségek földrajzi képét, harcmodorát, szokásait, vallási hagyományait. Takarékoskodik a szóval. Hátrapillantó vagy kiegészítő epizódokat csak akkor iktat az események elbeszélésébe, ha tetteinek indoklása az összefüggések megvilágítását követeli. Tárgyias szabatossággal követi nyomon a hadműveletek, tárgyalások, belső problémák alakulását. Szervezői és stratégai jelentőségét igyekszik hivalkodás nélkül, de mint a leghivatottabb vezér célratörő és célravezető eljárását bemutatni. Álszerénykedésre csakugyan nem volt oka, hiszen katonai és diplomáciai sikerei – az ellenség erőinek felmorzsolása és megosztása, az elpártoló szövetségesek szigorú megbüntetése, töméntelen rabszolga és zsákmány szerzése, új erődrendszerek és utak építése, hatalmas északi térségek hadászati és kereskedelmi meghódítása s biztosítása – a római állam érdekeit szolgálták. Arról persze hallgat, hogy eközben mérhetetlen vagyont szerzett önmaga is, vagy hogy a hadsereget – melynek katonái nemcsak a sikerekben, hanem a zsákmány szétosztásában s a jutalmazásokban is érdemük szerint részesültek – fokozatosan magánhadsereggé szervezte át. Azt is szemére vetették ellenfelei, hogy északi hadjárataiban nemegyszer hágta át a megállapodások, szerződések és az íratlan jog normáit; ő maga vagy mellőz egy-egy kényelmetlen mozzanatot, vagy éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy sehol sem sértette meg a nemzetközi jogot.
A tárgyalásban természetszerűleg a csataleírások, az ütközetek katonai előkészítése és a római hadsereg vitézkedése kapja a legtöbb teret. Beszédkivonatokat csak ott iktat a leírásba, ahol valamely fél érveinek és álláspontjának tömörítő megértése kívánja úgy. Saját magát nem szereti idézni, annál inkább ellenfeleinek vagy ellenségeinek a szónoklatait, hogy szavaikat a tetteikkel állíthassa szembe, s hitszegéseik megtorlásának jogi-erkölcsi indokoltságát már előre szuggerálja az olvasónak. Ezek a részletek általában nem közvetlen idézetek, mint a többi római történetírónál szokás, hanem – hűvösebb, tényszerűbb modorához híven – tömörített oratio obliquák (függő beszédek).
Mint ahogy önmagát is a római nép ügyét képviselő vezérként ábrázolja, beosztottjai jellemzésében is erre összpontosítja a figyelmet. Elsősorban nem magatartásuk vagy cselekvésük oka érdekli – eltekintve azoktól az esetektől, amikor a személye ellen irányuló ármányt leplezi le –, hanem maguk a tettek. Szigorúan ítélkezik mindenféle gyávaság, önzés, rendbontó fegyelmezetlenség felett, az önfeláldozást és személyes példamutatást viszont meleg szavakkal méltányolja – érzelgősség nélkül, férfias, katonás szűkszavúsággal. Járatos a drámai sűrítésben is; egy-egy részlete megkapóan izgalmas olvasmány.
Az emlékirat történeti forrásértéke ma is jelentős, de eleven a kompozíció és a stílus irodalmi értéke is. A mértéktartó atticizmus legszebb emlékei a Caesar-művek. Tematikailag nem teljes a galliai háborúról írt hét – évenkint egy-egy – könyv: az utolsó két év eseményeinek leírására már nem volt módja. Egyik bajtársa, Aulus Hirtius kerekítette ki a munkát, aki Caesar halála után egy nyolcadik könyvet csatolt az emlékirathoz, azt is megjegyezve az egyik barátjához írt bevezetőben, hogy Caesar másik munkáját is folytatta, az alexandriai háborútól i. e. 44-ig mesélve el a történteket.
Aulus Hirtius kiegészítése tárgyilag s időrendileg is kapcsolatot teremt Caesarnak De bello civili (A polgárháborúról) írt feljegyzéseihez. Ez utóbbi munkájában, melyet még lázasabb tevékenységének szabad óráiban diktált, csupán az i. e. 49–48. évi eseményeket sikerült rögtönöznie, három könyvben. A forma és a stílus jegyei itt is változatlanok, de az elbeszélés menete és hangulata lényegesen zaklatottabb. Érthető is a módosulás, elvégre a gall háborúról szóló beszámolókat egy sikeres, diadalmenettel ünnepelt hadvezér tette közzé, a polgárháború kirobbantásának ódiuma viszont a közvélemény tetemes része előtt Caesarra hárult. Úgy kellett tehát ábrázolnia a történteket, hogy önmagát a római nép érdekeinek és hagyományainak megmentőjeként, Pompeiust és a mögötte álló erőket pedig kisszerű és önző klikként tüntesse fel. Ezért vet oly nagy súlyt a jogi érvelésre, aprólékos gonddal elemezve mindkét fél lépéseit. Megkönnyítette dolgát, hogy az ellentábor számos tagjának erkölcsi züllöttsége Róma-szerte közismert volt. Ügyesen és hatásosan óvakodott tehát attól, hogy példás életmódú ellenfeleit – mint például az ifjabb Catót – nyers színekkel fesse le. (Egy külön – elveszett – művében, ahol az aktuálpolitikai indulatok uralkodtak, annál hevesebben támadta.) Tapintatosan, valójában önnön érdekei parancsára tartózkodik a sértegetéstől, még Pompeiusról is a tisztes ellenfél hangján beszél. Sokkal nyomatékosabban ír a tényekről – nemcsak a csatákról, hanem arról is, hogy ellenségeinek sorozatos hitszegése miképpen kényszerítette rá a kíméletlen és a végső leszámolásig következetes hadvezetésre.
Amúgy mellékesen szól csak arról, hogy az Itálián kívüli országrészekben istenítő kultusszal kezdték övezni – mintha nem is érdekelné a megalázkodás vagy a Caesar-szobrok emelése. Ez a csöndes fölény azonban éppen arra vall, hogy a hagyományos római méltóságba burkolózó Caesar mindinkább a világ tényleges urának érzi magát, s természetesnek, Róma érdekében pedig kívánatosnak tartja, hogy ezt a pozícióját ki-ki a maga módján elismerje. – Ennek a művének a lendületét természetszerűleg fogta vissza. Lépten-nyomon a politikai szövevények részletes motiválására kényszerül, olykor ingerülten és saját nagyságának, tehetségének glóriás hangsúlyozásával. Ezeket a mozzanatokat főképp közvetett eszközökkel emeli ki: saját katonáinak vitézségével, akikbe vezérük igazsága és bátorsága önt meg-megújuló erőt, vagy a legyőzött és jobb belátásra bírt ellenfelek hálájának leírásával.
Ezt az emlékiratát is befejezetlenül kellett hagynia. Az afrikai és a hispaniai háborúk történetét már ismeretlen szerzők értekezései örökítették meg.