A  végzet az ókori gondoskodásban olyan félelmetes hatalom, mely ott lebeg a halandók felett, megszabja sorsukat, kiméri életük végét. A mítoszok költői nyelvén instennő a végzet: a halandók tovatűnő perceit fonallá sodorja, majd a megfelelő pillanatban könyörtelenül elvágja. Az ókori filozófia végzeten - fátumon - általában a tőlünk független létező dolgok és események oksági láncát érti.
Az egyik legnagyobb hatású filozófiai iskola, a Csarnok bölcsei egész gondolati rendszerünk alapkövévé tették a fátum-elméletet, s azt tanították: a szümpatheia, a dolgok egyetemes összefüggése a legtávolabbi eseménymorzsák közt is kapcsolatot teremt, így a szabadság - megnyilvánulásait fölöslegesség, sőt lehetetlenné teszi.
A fátum-elmélet e szélsőséges változatát szenvedélyesen vitatta a többi iskola, s hogy erről a vitáról a későbbi korok is tudomást szerezhettek, az jórészt a nagy római író-filozófus, Cicero töredékesen fennmaradt gyöngyszemének köszönhető.
A végzetről című kis esszé magyar nyelven most kerül először az olvasók elé.

Cicero Marcus Tullius: A végzetről