Az Öregségről, A Barátságról c. írásaiban Ciceró több mint kétezer évvel ezelőtt mondta: "Ami engem illet, e könyv kidolgozása oly örömet szerzett, hogy nemcsak elhárította a vénség összes bosszúságát, hanem ráadásul az öregséget vonzóvá és kellemessé is tette". Jónéhány olyan személyes példát említ, mellyel állítását meg is erősíti. Említést tesz dicső vezérekről, államférfiakról, akik diadalmenettel írták magukat a történelembe, de másféle példái is vannak. "Ám a nyugodtan, feddhetetlenül és szépen eltöltött életre is derűs és könnyű öregség következik: tudjuk, hogy ilyen volt a Platóné, aki nyolcvanegy éves korában írás közben halt meg. Ilyen volt Szókratészé, aki maga mondja, hogy azt a könyvét, amelynek címe Panathenaikosz, kilencvennégy éves fejjel írta, s aki még öt esztendőt élt azután. Tanítómestere, a leontinoi Gorgiasz, százhúsz évet ért meg, és sohasem hagyta abba a tanulást és a munkát. Amikor kérdezték tőle, miért kíván oly sokáig életben maradni, így felelt: "Semmi okom nincs, hogy az aggkort vádoljam". Több érvet is felhoz az említett példák mellett, melyek az öregedés értékét hangsúlyozzák. "A nagy dolgokat nem az erő, a gyorsaság vagy a testi ügyesség dönti el, hanem a megfontoltság, a tekintély és az ítélőképesség: márpedig ezek az öregséggel még gyarapodnak, nemhogy csökkennének." Majd a feledékenységre vonatkozó megjegyzését említem: "Mindenre emlékeznek, ami érdekli őket".
"Megmarad az öregekben a szellemi frissesség, csak maradjon meg az érdeklődés és a szorgalom, s ezt látjuk nemcsak a híres közéleti férfiaknál, hanem a csendes magánéletben is. Szophoklész például késő öregségéig tragédiákat írt: mivel úgy tűnt, hogy e munkája miatt elhanyagolja a család vagyoni ügyeit, fiai ítélőszék elé idézték, hogy a bírák tiltsák meg neki, mint gyengeelméjűnek, a vagyoni ügyek
intézését, mint ahogy a mi jogszokásunk is el szokta tiltani a javak kezelésétől a rosszul gazdálkodó apákat. Mint mondják, ekkor az öreg felolvasta azt a színdarabját, melyen dolgozott s melyet legutóbb írt, az Oidipusz Kolonoszban címűt, s megkérdezte, vajon a költemény gyengeelméjű ember művének látszik-e? A felolvasás után a bírák ítélete felmentette."
Ciceró azonban még ezen is továbblép, és a nemzedékek kapcsolatának értékéről is szól: "Mert valamint a bölcs öregeket gyönyörködtetik a jó hajlandóságú ifjak, s könnyebbé válik azoknak az öregség, akiket az ifjúság tisztel és szeret, ugyanúgy a fiatalok örvendnek az öregek tanácsainak, melyek az erények gyakorlása felé kormányozza őket. De azt is látjátok, hogy az öregség nemcsak lanyha és tétlen, hanem még szorgos is és mindig tesz vagy tervez valamit, persze ki-ki olyasmit, amivel előző életkorában foglalkozott. S mit szóltok azokhoz, akik még valami újat is tanulnak? Szólón is azzal büszkélkedik verseiben, hogy úgymond mindennap tanul valamit és így öregszik meg. Én is cselekedtem, - írja tovább Ciceró, - mert a görög irodalmat öregen ismertem meg, mégpedig annyira mohón fogtam hozzá tanulmányozásához, mintha hosszas szomjat akartam volna eloltani."
Az öregségről végül is bölcs összegzésben úgy ad véleményt, hogy az egész életet véleményezi a következőképpen: "Az életnek megvan a maga törvényszerű menete: a természetnek csak egy útja van, és az is egyszerű. Minden életkornak meg van szabva a maga időszerűsége: ezért a gyermek erőtlenségében, az ifjak hevességében, továbbá a már lehiggadt kor komolyságában s az öregkor érettségében van valami természetes, amit a maga idejében el kell fogadni."

Cicero Marcus Tullius: Az öregségről A barátságról