A koszorú politikai perbeszéd. Igaz, hogy az i. e. 4. században Athénban hangzottak el, A hűtlen követség cíművel együtt, de mégiscsak közönséges törvényszéki procedúra alkalmával. Joggal kérdezheti az irodalomkedvelő olvasó, hogy mi köze a perbeszédnek az irodalomhoz. Az ókori Görögországban, a demokrácia századaiban nagyon is sok köze volt. A szónok nemcsak az ítélkező bírákat akarta maga felé hajlítani, hanem a hatalmas sokadalmat is, amely egy-egy érdekesebb, közérdekű esetre összegyűlt. Megpróbálta hallgatóinak politikai meggyőződését, erkölcsi állásfoglalását formálni, de egy füst alatt szórakozási igényét is kielégíteni tökéletesen megszerkesztett gondolatsoraival, pergő ritmusú mondataival, káprázatos szóvarázsával. Démoszthenésznek nem volt nehéz dolga, hogy lekösse a hallgatóság figyelmét, hiszen az akkori görög világ alapproblémájával, a görög szabadságot veszélyeztető makedón terjeszkedéssel kapcsolatos ügyben beszélt. Az athéniak pedig elgondolkodhattak, melyik lehetséges úton járjanak. Fogadják önként és szívesen a nagyhatalom támogatását, mert úgyis az a történelem szükségszerűsége, hogy a kis országok nem létezhetnek többé önállóan? Vagy ragaszkodjanak az ember legszebb jogához, a szabadsághoz, és haljanak meg mind egy szálig a szörnyű túlerővel vívott reménytelen küzdelemben? A drámai dilemmát - mindkét beszéd legfontosabb tanulságát - Gyomlay Gyula múlt század végén készült fordítása eleven feszültséggel, archaikus bájjal szólaltatja meg.