Enúma elis (akkád: „amikor fönn", modern cím: Teremtés-eposz), a Kr. e. II. évezred második felében íródott akkád mitológiai eposz. A mezopotámiai kozmogóniai és teogóniai elképzelések rendszeres, epikus formájú előadása hét táblán (hét könyvben).
Cselekménye: „Amikor fönn nem volt neve az égnek, alant a földet nem hívták nevén", azaz a káosz korában csupán Apszú és Tiámat (az édesvíz és a tenger princípiumai) léteztek. Majd Mummu (megszemélyesített szó, a teremtő szellem és a szél) összevegyítette őket, így jött létre Lahmu és Lahamu, a két kaotikus szörnyeteg, majd belőlük Ansar és Kisar (kb. égi világ és földi világ). Kettejük gyermeke Anu, aki Nudimmud (sumerül: aki készít és teremt, Éa isten egyik mellékneve) istent nemzi. Az új istenek lármája zavarja Apszut, ezért Mummu tanácsára el akarja pusztítani őket. Éa rátámad Apszura, ráolvasásaival elkábítja, majd megöli, elfoglalja palotáját (Éa, a sumer Enki palotája a Perzsa-öböl partján állt, lásd még Adapa-eposz, Enki templomának himnusza). Harc indul meg a régi és az új istenek között, az előbbiek vezére Kingu. Tiamat tizenegy szörnyállatot teremt, az új istenek velük szemben tehetetlenek. Felkérik Éa fiát, Mardukot, hogy legyen a vezérük. Marduk ezt csak azzal a feltétellel vállalja, ha a vezérséggel együtt az istenek feletti hatalmat is megkapja. Az istenek gyűlésén Marduk eltüntet egy köntöst, majd visszavarázsol, ezáltal az istenek megbizonyosodnak varázserejéről és vezérükké kiáltják ki. Marduk a harchoz fegyvereket készít (az eposz őt tekinti a buzogány, az íj, a kard feltalálójának), és segítségül hívja az orkánt is. Megküzd a sárkányalakban ellene fellépő tiamattal, megkötözi a tizenegy szörnyállatot, s elveszi Kingutól a sorstáblákat. A legyőzött Tiamatot kettéhasítja, egyik feléből az ég, másikból a föld lesz. Ezután Marduk meghatározza Anu, Enlil és Éa istenek szerepét, kijelöli a csillagok pályáját, végül utasításai szerint Éa megöli Kingut, s véréből megteremti Lullut, azaz az embert ( a sumer lu-lu szóból, jelentése emberi nem), hogy szolgálja az isteneket. Az isteneket két csoportra osztja, s ezek felépítik Babilon városát és templomait. Az eposz végén Marduk ötven nevét és jelzőinek felsorolását olvashatjuk.
Az Enúma elis a sumer eposzok némelyikének (Gilgames, Enkidu) és az alvilág bevezetésében fennmaradt kozmogónia kibővítése és átdolgozása. A középpontjában Marduk áll, aki a Kr. e. XVIII. században a Hammurapi-sztélé feliratában még csupán demonstratív módon, a Kr. e. XII-XI. század fordulóján azonban ténylegesen elfoglalta a Babiloni panteon vezető helyét. Az eposz Babilonban keletkezett, feltehetően Marduk papjai közül valakinek a műve. Az asszír változat Marduk nevét mindenhol Assur isten nevével helyettesíti, ez félreérthetetlen jele annak, hogy az eposznak politikai és didaktikus jelentőséget is tulajdonítottak. Ránk maradt másolatai szinte mind a Kr. e. I. évezredből valóak, ekkor viszont az akkád irodalom legelterjedtebb alkotásainak egyike. A Kr. e. III. századból egy adatunk van arról, hogy Babilonban, az újév ünnepén a negyedik nap végén (Niszan 11, kb. március vége) egy pap teljes terjedelmében elmondta a szöveget. 
Az Enúma elis mitológiai anyaga közvetlenül is hatott a környező népek kozmogóniai mítoszaira (például a hettita Égi királyság című epikus költeményre). A hellenizmus korában Bérószosz is tanulmányozta.