Kerényi Károly előszavával megjelent "eredeti" kiadás. Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudták önlelkük magvául. Ezek a lelkek nem éreztek magukban többé visszaemlékezést a mindeneknek alakot és ezzel létet adó Ősképekre, mint Platón. Nem hordták magukban e visszaemlékezés helyén azt a készséget sem, hogy legalább a Természet és az emberi létformák végtelen változataiban felismerjék az Ősképek kibontakozását, mint Aristotelés. Nem belülről, mintegy ős emlékezésből, bontakozó s nem is a világra kinyílt lelkek, hanem elvirágzottak, leszáradók, magbamenők. Tiszta, tüzes magba. A mag örvénye bennük: a Világ tűz-múltja, amelyből minden jött s amelybe minden visszatér.
A stoikus Végítélet: ez igazán solvet saeclum in favilla! S ez az Utolsó Tűzbeborulás, az ekpyrósis, már e filozófusok lelkében megkezdődött. Ha van állam, amelyben tűzlelkük erejét tisztaságának feláldozása nélkül kifejthetik, akkor nem vonulnak vissza. A tűz: hatalom is, működni óhajt. De ha ilyen állam már nincs, a stoikus számára sincsen más feladat, mint őrizni lelkének azt a tulajdonságát, amely nélkül a tűz is csak sötét, vak elem volna s nem lehetne a szellem megjelenése: tisztaságát. Tiberius óta ebbe a kemény és mindenkivel – a bölccsel magával szemben is – kérlelhetetlen tisztaságba húzódik be a stoikus filozófus s őrzi lelkének e csodálatos várát, gyakran vértanúság árán. Olykor, az emberséges császárok idejében, felbukkan jeltelen elmélyedésének katakombájából, sőt megjelenik egyszer, Marcus Aurelius személyében, a trónon is.
A stoikus császár, önmagához írt figyelmeztetései legelején, ott ahol emlékezteti magát arra, kinek mit köszönhet, egyik tanítómesterével kapcsolatban megemlíti: „azt is, hogy rátaláltam az Epiktétosról való följegyzésekre”. Ez a nyomorék rabszolga, akit egy pisidiai felirat a haszon és öröm forrásának dicsér, híresebb lett, mint szülővárosának, a phrygiai Hierapolisnak cseppkővé váló káprázatos gyógyforrása: kortársai az ő szavaiban ismertek fel igazi gyógyító erőt. Jóllehet egy árnyalattal sem gazdagította a Stoa filozófiáját, Marcus Aurelius mégis Sókratésszal s a Csarnok elméletének legnagyobb mesterével, Chrysipposszal említi együtt: „Hány Chrysippost, hány Sókratést, hány Epiktétost nyelt el már az idő!” – így kiált fel. S talán épp ez adott akkora jelentőséget a frig rabszolga személyének: a kiáltón figyelmeztető ellentét az ő tömegsírra szánt törékenysége és lelke fájdalomnak, megaláztatásnak hozzáférhetetlen voltáról való meggyőződése között. „Lelkecske vagy, amely hullát hordoz” – idézi tőle önfejére a császár. Megérteti ez a kereszténység lehetőségét az ókor végén, de megérteti a mellette fennálló antik lehetőséget is: a „lelkecske” istenekkel rokon királyiságához, termő és világosító tűzmagvához való ragaszkodást.
Abból, hogy Sókratésről csak olyan feljegyzések maradtak fenn, amelyekben a följegyző egyénisége átfestette a mesterét, okultak az Epiktétos-tanítványok. Az ő mesterük diatribéit – így hívták a közvetlen nyelven előadott filozófiai prédikációkat -lelkiismeretes hűséggel jegyezte fel Arrianos, akit Epiktétoson kívül Nagy Sándor érdekelt, róla írt történeti művet. A nyolc könyvnyi Diatribai-ból négy maradt ránk és egy Enkheiridion – „Kézikönyvecske” – amely valamennyiből készült. Hogy most ezt … közreadjuk, azt a szolgálatot szeretnők tenni az olvasónak, amit Rusticus mester Marcus Aureliusnak: alkalmat adni arra, hogy rátaláljon Epiktétosra. Kérjük, fogadja úgy, ahogyan szántuk: nem a kiadók és a vásárlók filológus- vagy dilettáns-hiúsága kielégítéséül, hanem táplálékul, támogatóul, erősítőül – mesterül és jóbarátul.