„Üres annak a filozófusnak a tanítása, aki semmilyen emberi szenvedésre nem hoz gyógyulást. Ahogy az orvostudománynak sincs semmi haszna, ha a test betegségeit nem űzi el, ugyanúgy a filozófia is értelmetlen, ha a lelki fájdalmakat nem szünteti meg." A Mester szavai kétség kívül nem utalnak a filozófia legmagasabb eszményeire, amelyek mindenféle praktikus elvet, így a mental hygiéne szempontját is kizárják. Annál mélyebbre mutatnak azonban egy másik problémakörben, amely a filozófiai tanítás és általában minden szellemi alkotás mögött egy lelki drámának a dinamikáját kutatja: azét, amelynek eredményeképpen a mű létrejön. A modern pszichológia rámutatott azokra a mely összefüggésekre, amelyek a látszólag polárisan szembenálló lelki jelenségeket összefűzi: a legmagasabb öröm és a legkínzóbb szomorúság, a lét problematikusnak érző kétely s a vallásalapítókban feltörő legszilárdabb bizonyosság, a szeretet és a gyűlölet, rokonszenv és ellenszenv, a hatalmaskodás és a szolgalelkűség, a pusztuló és a sarjadó élet lelki képei, a nász és a halál gondolatai, a külső rendre-törekvés és a belső kuszáitság, kitágulás és elzárkózás, vívódás és harmónia, napfény derű és sötét aggodalom azonos lelki „egység" működésének kétféle fázisát jelentik.
Ebben az összefüggésben azután különös jelentést nyer Usenernek, a modern Epikuros-kutatás megalapozójának gondolta, hogy sokat kellett szenvednie testben és lélekben annak, aki annyira vágyott a test fájdalommentes állapota és a lélek zavartalansága után.
Epikuros életéről nem tudunk túl sokat, azt feljegyeztek, hogy testet szaggató kínokkal járó kór gyötörte, s a történelmi világ, amelyben Epikuros élete (341-270) lefolyt, szintén a szenvedések özönét zúdította rá: ifjú korában Nagy Sándor háborúi rázták meg a világot, 324-től. Sándor halálától kezdve pedig a világhódítás gondolatának kis megszállottjai tomboltak. Epikuros mindenből kivette a részét: nélkülözést, üldöztetést és száműzetést szenvedett. Ki csodálhatja, ha a Kert, egy önmagában zárt világ lett filozófiájának a szimbóluma, a Kert őrizte a tanítványai szerint legendás szelídségű ember napfényes világát és megálljt parancsolt a cselekvő világ hullámainak. Jól látta ezt a német gondolkodó, aki mindezideig a leghatalmasabb erővef rendelkezett ahhoz, hogy a történelmi világ végtelen sok változatát: építészeti alkotásokat és filozófiai tanításokat, tudományos rendszereket és zeneműveket, tetteket és  ábrándokat különböző lélektanilag leírható emberi magatartásokra vezessen vissza, s így végeredményben az eddiginél átfogóbb, nagystílű pszichológia útját is egyengette: "Diese Schule sollte ein Hafen des Friedens sein, in dem man vor den Sturmen des Weltlebens geschutzt war sein unruhiges Getose nur von Ferne vernahm."
Vannak azonban olyan erők is, amelyektől a Kert sem védheti meg Epikuros házának békés lakóit, a világnézeti válsággal szemben az anyagi világnak semmilyen építménye nem nyújt védelmet: gondolatok támadásával szemben csak gondolatok védik meg az ...
Azok a szellemi alapok, az a bizonyosság, amely a görög élet hét évszázadát táplálta, megingott. Mint a Menoikeus-levélben látjuk, maguknak az isteneknek a létezése is problematikussá vált, s így a mítoszok is elvesztették vallásos tartalmukat, a képzelet üres játékaivá váltak. A hatalom és az alkotó szenvedélynek öncélú kultusza dívik, az eszközt és a tartalom nélküli formát tisztelik. Az, hogy ennek a világnak a legmagasabb ideálja a hatalom, nagy veszélyekkel jár: az emberfeletti erőfeszítésben a lélek elégeti önmagát. Epikuros filozófiája lényegében egy racionalista ábránd: hátha megmenthetné a misztikáját ;s mítoszát vesztett görög lélek egyensúlyát anélkül, hogy Aristippos világot felejtető mámorát, Alexander cselekvő, vagy Zenon tűrő heroizmusát követni.