Az „ártatlan Helené" nem Euripidész találmánya: a nála jóval korábban élt költőnek, Sztészikhorosznak tulajdonítják az ötletet. Platón több helyen céloz Helené   ártatlanságára, Hérodotosz pedig (2, 112-120) egyiptomi utazásába komponálja be Helené ártatlanságának, a Próteusz királynál töltött éveinek történetét. A szofista szónok, Gorgiasz Helené védelmében megírt, kitűnő érvelésű beszéde is megelőzi az Euripidész-darab keletkezését.
Közvetlen feljegyzésünk nincs a mű bemutatásának időpontjáról, de az Arisztophanész egyik darabjához írott kommentárból tudjuk, hogy a Helenét az Andromédá-val együtt mutatták be 412-ben. Athén ekkor már túl van a szicíliai hadjárat katasztrofális kudarcán (413), amire az egy évvel a Helené előtt bemutatott Élektrában közvetlen célzás is történt (1347. sor). Euripidészt egyre elmélyültebben foglalkoztatja a háború kilátástalanságának és értelmetlenségének kérdése s ez áll a Helené középpontjában is. Nem kevesebbet bizonyít be, mint hogy a görögök legdicsőbbnek hitt, nagy háborúja értelmetlen volt, hogy árnyképért folyt. Döbbenetes felfedezés, amely alapvetően befolyásolja a mitikus hősökről alkotott képünket: az eddig átkozott Helené hirtelen tiszta erkölcsű nővé, Menelaosz, a trójai háború egyik hőse az istenektől becsapott emberré válik.
Euripidész elmélyítette a tragikumot azáltal, hogy korábban szentnek hitt értékekről bizonyította be, hogy hazug semmiségek. Ami Menelaosz alakjában a tragikumot jelenti, az annak a folyamatnak a bemutatása, amelynek során epikus nagyságát elveszítve, védtelen emberi mivoltában áll előttünk. Neki már nem adatik meg az epikus hősöknek biztosított kiút (a hősi halál: Akhilleusz, vagy Aiasz), de tragédiájával nem is tűnik el a szemünk elől, mint Héraklész tette Thészeusz oldalán (Euripidész: Az őrjöngő Héraklész), hanem végig kell élnie azt, ami a tragédia után következik, a megaláztatást és kiszolgáltatottságot. Athénban, a peloponnészoszi háború végső szakaszában, a teljes összeomlás előtt néhány évvel Euripidész látnoki erővel mutatja meg, mivé lesz a dicső múltba menekvés a valósággal való szembesüléskor.