A darab első változata megbukott, második változata viszont első díjat nyert. Az eredeti változatot, amelyben Phaidra a nyílt színen vallott szerelmet mostohafiának, az athéni közönség annyira erkölcstelennek találta, hogy a nagy felháborodás miatt félbe kellett szakítani az előadást. Euripidész tanult a kudarcból, a ránk maradt második változatban Phaidra küzd a bűnös szenvedély ellen, s egy szót sem szól Hippolütoszhoz. Az első díjat nyert trilógia többi darabját nem ismerjük.

A mostohafia iránt szerelemre gyulladó Phaidráról Euripidész előtt már Szophoklész is írt tragédiát (Phaidra), e mű azonban elveszett, így csak találgatni lehet, hogy miben egyezik, illetve tér el a két tragikus felfogása. A téma népszerűségét mutatja, hogy később például Seneca, majd Racine is feldolgozta.

Az euripidészi Hippolütosz-ban nincsenek egyértelmű jellemek: mindenki bűnös is, áldozat is egyben. Phaidra [982] vétlen, hiszen Aphrodité akaratának engedelmeskedik, mégis bűnös, hiszen gonosz hazugsággal veszejti el Hippolütoszt. De Hippolütosz sem ártatlan, hiszen túlzásba viszi Artemisz tiszteletét, elhanyagolja a többi istent, ezért bűnhődnie kell. Thészeusz sem ideális megtestesítője az athéni demokrácia eszméinek, hiszen megfontolás nélkül, vak haragjában elpusztítja fiát.
A prológust Aphrodité mondja, s Euripidésznél megfigyelhető, hogy ha isten mondja a prológust, a szereplők sorsáról mindent megtudunk. Így a hangsúly nem a cselekmény lezárásán, a tragédia beteljesítésén van, hanem az azt megelőző fordulatokon, a jellemek, igazságok ütköztetésén.