Agamemnón lányának, Íphigeneiának feláldozásáról s a tauroszok földjéről való meneküléséről Euripidész két darabot írt. A mitológiai időrend szerint korábban történt feláldozásról az Íphigeneia Auliszban-t 405-ben, a tauroszok földjén lezajlott eseményekről pedig az Íphigeneia a tauroszok között-et 414 körül. E darab középpontjában a felismerés, a szereplők egymásra ismerésének problematikája áll. Arisztotelész a Poétiká-ban (XI. fejezet) éppen a felismerést (Oresztész Íphigeneiára ismerését) tartja követendő példának a tragédiaírók számára. Arisztotelész szigorú kritikus volt, így felfigyelt rá, hogy a darabban két felismerés van, s hogy a második (Íphigeneia Oresztészre ismerése) nem az események logikája szerint következik be, hanem önkényesen, egyszerűen Oresztész bemutatkozása által. Ezt nevezi Arisztotelész kevésbé sikerült megoldásnak.
A legtöbb elemzés az Íphigeneia a tauroszok között-et és a Helené-t ikerdarabnak tekinti a cselekmény hasonló felépítésének alapján. Ezek szerint Euripidész az előző darab sikerén felbuzdulva (bár semmilyen adatunk nincs róla, hogy milyen eredményt ért el) újra megírta volna a témát. A valóság az, hogy a helyzetek és jellemek különbözősége egészen más mondanivalót takar a két darabban.
Íphigeneiát Attika több pontján istennőként tisztelték, mindig szoros kapcsolatban Artemisszel. A brauróni Artemisz-templomban például ötévenként áldozati ünnepséget tartottak, amelyen öt-tíz éves kislányokat ajánlottak a medve-Artemisz szolgálatába. Olyan fontos rítus volt ez, hogy azok a lányok, akik nem vettek részt benne, nem mehettek férjhez. Az ilyen fajta rítusok az ősi emberáldozat helyettesítésének mitikus magyarázatát adják. Euripidész az attikai   istennő-Íphigeneia, a tauriszi istennő-Íphigeneia és az emberevő-Íphigeneia összevont alakját ábrázolja.
Az Íphigeneia-történetet Szophoklész is feldolgozta Khrüszész című darabjában, minden bizonnyal néhány évvel korábban. A darab elveszett, a kisszámú töredékből valószínűnek látszik, hogy szatírjáték volt.