I. e. 410-ben Spárta békét ajánlott Athénnak, amit az visszautasított. Euripidész az Oresztész-ben (1682. sor) úgy dicséri (vagy inkább búcsúztatja) a békét, mint a legszebb istennőt; s egy évvel később a költő már nincs Athénban, mert a kilátástalan háború folytatódása s polgártársai meg nem értése elől önkéntes száműzetésbe menekült. [1031] 
Euripidész az Oresztész-mítosznak azt a részét dolgozta fel, amely a tragédiairodalomban máshol nem szerepel: az anyagyilkosság és az isteni-emberi ítélőszék előtti (a jóslat szerint felmentéssel végződő) felelősségre vonás közötti időszak szenvedéseit. Ez a mítoszok és az irodalom által „elfelejtett" téma együtt jár az Euripidész késői tragédiáiban megfigyelhető pszichologizáló, jellemábrázolásban elmélyülő módszer gazdagodásával.
A tárgy mindazonáltal rokonságot mutat Aiszkhülosz Áldozatvivők-jével (annak történetét folytatja), Szophoklész Philoktétész-ének Kar-szerepeltetésével és az euripidészi Élektrá-val.
Az Oresztész az ókorban Euripidész legsikeresebb darabjai közé számított: Arisztophanész 406-ban már idéz belőle Békák című darabjában. Többször játszották újra a darabot, ami az ókorban ritkaságnak számított, sokan idézték és számos másolatot is készítettek belőle. Bizáncban pedig (a Hekabé-val és a Phoiníkiai nőkkel együtt) iskolai tananyagként tanították. E feltűnő siker magyarázatát a darab látványosságában, színpadi hatásosságában lelhetjük fel (Helené megérkezésének pompája, Oresztész harca az Erinüszökkel, a Phrűgiai jelenete).