Kallimakhosz, az i. e. 4-3, században élt tudós alexandriai könyvtáros, katalóguskészítő, mitográfus és grammatikus a klasszikus irodalom remekeit közvetítő és rendszerező hellenisztikus kultúrának egyik legjelentősebb és legtevékenyebb művelője volt. Népszerűségét azonban költészetének - elsősorban a homéroszi himnuszok mintájára írt hat himnuszának - köszönhette. Ezek a himnuszok nem a kultusz számára készültek, mint egykor a homérosziak, a közönség nem vallásos könyörgésekként, ünnepi cselekedetekként, hanem a költő Kallimakhosz munkáiként fogadta őket. A himnuszok mögött ma is egy embert érzünk, nem vallásos közösséget. Mégis: a himnuszok mítoszvilága volt az az élő kapocs, az az eleven hagyomány, amely az Alexandriában élő költőt szellemi szülőföldjéhez, az egyetemes görögséghez elvezette.
I.   Zeuszhoz 
II.  Apollónhoz 
III.Artemiszhez 
IV. Déloszhoz  
V.   Pallasz fürdőjéhez  
VI. Démétérhez 

Hat himnuszának épségben megőrzött gyűjteménye valóban a „kitaposatlan út” szellemes és leleményes kutatójának mutatja Kallimakhoszt.
Az olümposzi isteneket dicsőítő dalok ősi tartozéka volt a fenséges, szakrális stílus. Nem feltétlenül jelentett ez olyan titáni komorságot, mint amely az Iliász egyik-másik istencsatáját, a hésziodoszi Theogoniát vagy az aiszkhüloszi Prométheuszt betöltötte; könnyedén, sőt pajzánul is csörgedezhetett a dal, úgy, mint a homéroszi Aphrodité-himnuszban. Bármilyen stílusban szólalt is meg azonban a hajdani költő, fel sem ötlött benne a kétely az istenek létével és a mítosz igazságával szemben: valóban imádkozott egyik vagy másik halhatatlanhoz, urának tekintve és bajtársul állítva őt az élet csatáihoz. Ez az őszinte, mélységes áhítat egyaránt jellemezte az archaikus és klasszikus kor epikus és lírai himnuszait. Az akkori görög ember sem ismerte a bigott, dogmatikus vallásosságot – amely a merev, kasztrendszerű ókori társadalmak istenhitében jelentkezett –, sőt parodizálni is merte a mítoszokat; ám ha komolyra fogta hangját, s az istenekhez tért vissza – mert nélkülük még nem tudta elképzelni a világot –, a létükbe és hatalmukba vetett hittel dalolt róluk.
A hellenisztikus kor egyes himnuszemlékei – akár Kleanthész Zeusz-himnusza, akár ismeretlen költőknek Tükhé, Pán, a Moirák s más istenek dicsőségére költött dalai – egyrészt az istenképzetek és a sorsfelfogás módosulásáról, filozófiai vagy népies átköltéséről tanúskodnak, másrészt magának a hitnek és a tradíciónak még általános érintetlenségéről. Kallimakhosz szemléletét is bizonyos kettősség jellemzi: a mítoszok vad fenségét vagy naivitásait fölényes mosollyal utasítja el, de nem az elvi vizsgálódás vagy tagadás útját választja, hanem a derűsen komolykodó kijavításét. Az ő szemében mellékes kérdés a mítoszok, s egyáltalán a vallás tartalmi igazsága. Ha szociális és logikai igénye úgy kívánja, határozott kézvonással korrigálja a hagyományt, ha az intimitások iránt fogékony mesélőkedve úgy sugallja, bájosan csevegő elbeszélést kerekít a kultuszeredetek magyarázatából.
A gyűjtemény élére helyezett s valószínűleg legkorábban költött Zeusz-himnuszában például az istenek sorshúzásos osztozkodásának fikciójával száll perbe. Homérosz egyik állításával (Iliász, XV. ének, 187. és következő sorok) vitázik, de a polémia éle nem személy szerint Homérosz, hanem az egész tradíció ellen irányul. Kallimakhosznak megvan a maga Zeusz-hite: a legnagyobb, legigazságosabb istent, a királyok királyát tiszteli benne, Egyiptom királyában pedig az ő méltó gyámolítottját. Mégsem e hit védelmében, nem a vallásért, hanem a vallási tradícióval szemben vívja látszatkomolyságú csatáját, játékos idillé költve át a véresen gomolygó istentörténetet. Úgy dalolja meg Zeusz születését s gyermekkorát, hogy a zsenge természet csodás bőségét vagy a csecsemőisten vigyázóinak angyali szelídségét minél kedvesebbre színezhesse.
Látszólag megmarad a vallásos szemlélet keretei között – az istenek dicséretére költött himnusz eleve kizárta a tagadást –, de a bölcs humorú átköltés a regék profanizálásába torkollik. Valami olyasmi történik itt, mint a reneszánsz művészetben: a témát még isten sugallja, de a festő kezét már az emberi öntudat vezérli.
Az Artemisz tiszteletére költött (III.) himnusz első része kis epizódokból áll, amelyek az istennő gyermekkoráról és első csodatetteiről mesélnek, a másodikban a tudós költő szólal meg, az Artemisz-kultusz eredetének és központjainak ékes katalógusát adva elő. A kicsi istennő viháncolása Zeusz „édesapus” ölében s áhítozása a vadászélet fegyverei után, majd a nimfáknál tett látogatása ízig-vérig emberi derűt áraszt, mindenféle monumentális fenség nélkül. Így eleveníti meg a költő például a Küklópszok népét. Később meg a komédiák vígságával csúfolódik Héraklész falánkságán, de durvaságtól mentes, inkább fölényes hangon. Viszolyog mindentől, ami nyers és közönséges: ezért költi át az Artemisz–Agamemnón konfliktust is úgy, hogy Iphigeneiát teljesen kihagyja a történetből, s egy hajórakományt szerepeltet engesztelő áldozatként, és ezért érez bizonyos részvétet még azok iránt is, akiknek botor lázadását Artemisz vagy – más himnuszokban – más istenek méltán torolták meg.
Miképpen a Zeusz- és az Artemisz-himnusz, a IV. (Apollónról szóló) himnusz is az istentörténet és kultusz tudós-ironikus magyarázatára épül. A gyűjtemény másik három darabjában is ugyanez az alaphang csendül fel, de új megoldásokkal gazdagítva: az elbeszélő epizódokat magának a költőnek vagy egy „narrátornak” a szavai foglalják keretbe, a stílus a humor és a drámai pátosz között hullámzik, az epikus részletek terjedelmesebbek lesznek, s az olykor aprólékos leírások a mimosz és az idill ábrázolóeszközeihez közelítenek. A II. (ugyancsak Apollónhoz intézett) himnuszban egy kürénéi férfi – nyilván maga Kallimakhosz – az elbeszélő, s az ünnep hangulatát érzékeltető expozíció után egy fiúkórust mutat be, ezen keresztül pedig a Kürénét alapító isten csodás hatalmára, a város és Ptolemaiosz király dicsőítésére terelődik a dal.
A gyűjtemény végén álló Démétér-himnuszban egyszerű parasztasszonyok meséje idézi fel a gabonaistennő áldó és büntető nagyságát. Úgy adja a költő mások – buzgó hitű, naivul vallásos nők – ajkára az epikus példázatot, hogy természetesnek ható – vagyis gondosan és művészien kiformált – egységet teremt a téma, az elbeszélők személye és stílusa között, de a paraszti jámborságtól s a mese hangulatától leheletnyi finomságokkal határolja el önmagát (például a „túlmesélés” humorával.)
A Zeusz-himnuszban még direkt módon bírálja elődeit. A gyűjtemény ötödik helyére helyezett Athéné-himnuszban (Pallasz fürdőjéhez) sokkal finomabb eszközt választ. „A történet régieké, nem enyém” – mondja, ám ha a mítosz (a Pallasz Athéné fürdőzését akaratlanul megleső Teiresziasz megvakítása és jóstehetséggel való megáldása) régi is, az elbeszélés módja jellegzetesen hellenisztikus, és sajátosan kallimakhoszi. Burjánzó jelzők stílusában kezdődik a himnusz, de az istennő fenségét nagyon is emberi színekkel festi le: ámulva gyönyörködik a hatalom és szépség alázatra intő pompájában, szíve azonban az ártatlan kisfiúnak s édesanyjának szerencsétlenségén indul fel igazán. Mint „a síró csalogány búgó jajszava” szól az istennő köszöntését követő epikus betét, és – akárcsak a Démétér-himnuszban, de az áldozat tragikumát Pallasz Athéné részvétével is hangsúlyozva – a tehetetlen és könnyes bánat tónusában zeng a himnusz egészen a befejező sorok ismét megvidámított imájáig… A klasszikus korban tragédiák témájául szolgáltak a hasonló mítoszok – a vétség, bűn, megtorlás, bűnhődés emberi és emberfeletti fájdalmát keresték a költők a konfliktusokban. Kallimakhosz pillantása nem hatol ilyen mélyre. Meghatottsága is a kívülálló hűvös, tudós játéka marad, aki gondosan kerüli az állásfoglalás törvényeit; elérzékenyül az esendő ember vesztén, de egy isteni jótéteménnyel tüstént lehalkítja a sírást, s a kiengesztelődés ösvényén vezet vissza a himnikus vígsághoz.

A Pallasz Athéné-himnuszt – a gyűjtemény többi darabjának hexameteres formájától különbözően – disztichonokban, az elégia versmértékében írta. S valóban, a himnusz nagy részét kitevő elbeszélés: önálló elbeszélő elégia, melyet érzelemvilága is, formája is az Okok ciklusához közelít.