A hazugság szerelmese avagy a hitetlen című párbeszédében azt mesélteti el egy bizonyos Tükhiadésszel, hogy a szent emberek hírében álló bölcsek a legzavarosabb mesékkel traktálják egymást „személyesen tapasztalt” csodákról. A mágusok, próféták és megváltók sokasága mindig is ingerelte Lukianoszt; elszántan hadakozott a korabeli irodalomban dívó rémtörténetek és csodakoholmányok ellen. Ebben a munkájában Démokritoszra s a józan észre hivatkozva csépeli a tudatlan, hiszékeny, összevissza hazudozó, képmutató álbölcseket – anélkül azonban, hogy ő maga a tudományos világszemlélet rendszeres képviseletét bármikor is vállalta volna. A cinikus filozófiát sem tekintette egyedül üdvözítő tannak: az epikuroszi, démokritoszi, szkeptikus bölcseletből egyaránt merített egy-egy gondolatot. Saját felfogásának eklektikussága ellenére egyvalamiben mindvégig könyörtelenül következetes maradt: a vallásos vagy filozófiai köntösbe bújtatott butítás gúnyos elutasításában.
A hellénisztikus és római kor rendkívül kedvező táptalaja volt a különféle babonák, hiedelmek, továbbá a kuruzslás és mindenfajta okkultizmus elterjedése számára. Lukianosz egyfelől elbeszélő kedvét engedte szabadjára a babonás történeteknek ebben a füzérében, másfelől az iskolafilozófusok elleni iróniáját, mikor az ő szájukba adja a történeteket.