E szatírájában Lukianosz összefoglalja a történetírókkal szemben támasztott elvárásait, és egyben kigúnyolja a sok önjelölt történészt.
Lüszimakhosz uralkodásának idején járvány tört ki Abdérában, a lakosok tragédia-színésznek hitték magukat. Az abdérai nyavalya sok művelt főt megtámadott Lukianosz idején is: nem tragédiát szavalnak, hanem mindenki történetírónak csapott fel. Lukianosz emiatt két jó tanácsot fejt ki bővebben azok számára, akik nem akarnak úgy tűnni, hogy e kór hatására írják történelmi műveiket.
1. Mit ne tegyen a történetíró?
A történetírásnak egyetlen feladata és célja a tanulság; ezt pedig csupán az igazság biztosítja. Persze annál jobb, ha a szórakoztatás is vele jár, de a szórakoztatás nem mehet a tanulság rovására. A történelmi mű nem bírja el még a véletlen tévedést sem, akármilyen kicsi is. Óriási hiba, ha a történetírást nem tudjuk megkülönböztetni a költészettől, s belevisszük amannak kellékeit: a kitalált mesét, a magasztalást és az ezzel járó túlzásokat.
A történetíró a jövőre tekintsen. Akik napi érdekeiket, saját hasznukat és előnyüket hajhásszák, és a történetírás réven remélik elérni, azok megvetésre méltók: hiszen a kortársak szemében leplezetlen és ügyetlen talpnyalók; az utókor szemében pedig túlzásaikkal egész munkálkodásukat gyanússá teszik.
Kerülje a híres és addigra etalonnak számító történetírók szolgai másolását, átvéve azok stílusfordulatait, erőltetve az attikai nyelvjárást. Kerülje a történet szempontjából lényegtelen epizódok öncélú leírását, a történeti mű aránytalanságait (hosszú bevezetés, sovány főszöveg).
Mondandóját Lukianosz kora történetíróitól vett példákkal támasztja alá:
„  Aztán, minthogy Thuküdidész emlékbeszédet írt az akkori háború első elesetteire (az egyik kortárs történetíró) úgy vélte, neki magának is emlékbeszédet kell írnia Severianusra. Valamennyien Thuküdidésszel versengenek ugyanis, bár az igazán nem oka az arméniai bajoknak. Eltemetvén Severianust, a sír mellett nagy pompával fölléptet egy bizonyos Afranius Silo nevű centuriót, mint Periklész párját. Ez aztán olyan szónoklatot vág ki, hogy - a Khariszokra mondom - a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Különösen, amikor a szónokló Afranius beszédének végén könnyek között sóhajtozva megemlékezik a gazdag lakomákról és ivászatokról. Aztán beszédére ráteszi az Aiaszhoz méltó koronát: kihúzza a kardját, és igen előkelően, amint egy Afraniushoz illik, a sír mellett mindenki szeme láttára magába döfi. Enüalioszra, méltó volt rá, hogy sokkal előbb meghaljon, semmint hogy ilyen szónoki teljesítményt nyújtson. Valamennyi jelenlévő - írja - látván ezt, csodálta és magasztalta Afraniust. A magam részéről sok mindent fölrovok neki, különösen, hogy megemlékezett a levesekről és a főzelékekről, és megkönnyezte a tésztákat, leginkább azonban azért haragszom rá, hogy halála előtt nem ölte meg ennek a színjátéknak íróját és rendezőjét.    ” (26.capu)
2. Mit tegyen a történetíró?
A jó történetírónak két fő képességre van eleve szüksége: politikai érzékre és erőteljes stílusra. Az első a természet ajándéka, ezt tanítani nem lehet; a másodikat sok gyakorlással, állandó fáradozással és a régi írók követésével kell megszerezni.
Mindent úgy mondjon el, ahogyan megtörtént - szépítés nélkül, hiszen nem ő tehet az esetleges katasztrofális eseményekért. Így válhat hasznossá a történetírás: hasonló események bekövetkeztekor az utódok képesek lesznek, ha elolvassák a művet, megbirkózni a saját gondjaikkal.
A történetíró gondolkodása legyen független és igazságos, stílusának feladata pedig, hogy világosan és szemléletesen adja elő az eseményeket.
A tényeket szorgos aprómunkával kell összegyűjtenie és nem pedig kapkodva és vaktában. A megszerzett tényeket pedig arányosan csoportosítsa. Azokat a tényeket írja le, melyek az események megértése szempontjából fontosak, illetve melyek előre viszik a történetet.