Szókratész (Kr.e.470-Kr.e.399) a görög filozófia nagy korszakának vezéralakja. Elsősorban a megismerés lehetőségét és feltételeit vizsgálta. Ismerőst, ismeretlent megszólított és mintha maga kérne felvilágosítást, sajátos módon kérdezve igyekezett a dolgok mélyére hatolni. A kérdések és válaszok során fokozatosan derült fény a valamit tudni vélő megkérdezett tudatlanságára, miközben Szókratész magáról azt állította: nem tud semmit, kivéve azt az egyet, hogy semmit sem tud. A politikától távol tartotta magát, az ifjak s polgártársai erkölcsi nemesítésének szentelte életét. Egy emberöltőn át tanította az athéniakat, amikor Kr.e. 399-ben bevádolták a város elöljáróinál az ifjúság megrontásáért és istentagadásért, fejére halálbüntetést kérve. Miért ítélte halálra a világ egyik legjobban működő demokráciája a világ egyik legtisztábban gondolkodó elméjét? – A kérdés máig megválaszolatlan. Maga Szókratész soha nem írt semmit, gondolatait tanítványai örökítették meg, köztük a legkiválóbb, Platón (Kr.e.427-347). Haumann Péter előadását évtizedekig élvezhettük tekintetünket a színpadra szegezve –, most az olvasósarokban kényelmesen hátradőlve tehetjük ugyanezt.
A szókratészi-platóni erkölcs középpontjában az "igazságosság" fogalma áll. Ennek eleven drámai megjelenítését adja a halálraítélt Szókratész szavait, védőbeszédét, sorsvállalását felidéző két Platón-mű.
Szókratészt az athéni bíróság a fiatalság megrontásával és istentagadással vádolja. A "védőbeszéd" nagyszerű lendülettel, emelkedett okossággal szedi ízekre a vádpontokat. Kimutatja a bennük rejlő képtelenséget, hamisságot - s ezt azért teszi, hogy napfényre hozza a "per" lényegét: a kicsinyes gyűlölködést. Önismeretre, életük igaz képével való szembenézésre kényszerítette éveken át a bölcs athéni gazdagokat - megelégelték e gyötrő igazságmutatást. A beszéd a vitára idézetteket teszi erkölcsileg semmissé. A védelem - támadássá élesedik. Mikor bűnösnek mondják, sot halálos ítéletét szavazzák meg - a drámai monológ még magasabbra emelkedik, Szókratész kifejti: az igazságossággal szemben a halál: semmi. A felismert igazhoz képest az önmentés szándéka nevetséges. Nem kér kegyelmet: inkább díszlakomát élete végén.