Róma irodalmi "ezüstkorának” egyik legnevesebb írója, az ifjabb Plinius könnyed, sokszor utánozhatatlan eleganciával, megvesztegető, már-már rafinált egyszerűséggel ír. Egy-egy jól megválasztott jelzővel, odavetett megjegyzéssel vagy képsorral megjelenít, hangulatot teremt, atmoszférát idéz fel, helyzeteket állít elénk. Erdőről ír? Csak néhány szó, és szinte fülünkbe hangzik a fák susogása. Bírói tárgyalásról? Kurta félmondattal kitér egy fiatalemberre, akinek a tolongásban elszakadt a togája, s máris magunk előtt látjuk a zsúfolásig tömött tárgyalótermet, rajtunk is átfut a hallgatóság feszült izgalma. A domitianusi terrorról? Apró jelenet, mégis hosszú elemzésekkel ér fel: ott ül számkivetésre ítélt barátjánál, a szolgák kimennek a szobából, a feleség is eltávozik, a házigazdából már kitörne a zsarnok elleni indulat, de - és ebbe majd kétezer év múltán is beleborsózik a hátunk — előbb még ösztönös, reflexszerű mozdulattal körülnéz, be van-e csukva az ajtó, nem hallgatják-e ki illetéktelen fülek ... Ezek Plinius nagy pillanatai, mikor az élet ízeit, a valóság lüktetését ilyen eleven erővel tudja közvetíteni. Ezek ütik rá leveleire itt is, ott is a művészi hitelesség pecsétjét, s bizonyára ezek pendítik meg a legtöbb rokon húrt a mai olvasó lelkében.