A Seneca Kiadó ez év elején karcsú kis kötettel tisztelgett névadója előtt. A kötet karcsú, ám zord moralizáláshoz nem szokott korunk gyanútlan olvasójának nem kínál könnyed szórakozást. Még a Mester írásait ismerő és tisztelő hívét - e sorok íróját - is meglepte az az indulat, mellyel a szerző kortársai életvezetését ostorozza. Ilyen szenvedélyes, dühös kritika nem illik egy sztoikushoz! - sommáztam az első olvasás után berzenkedő rossz érzéseimet, s mivel gyanakodtam, hogy talán nem is Senecában, hanem bennem van a hiba, újra és újra elővettem a kötetet. Nem, nem az a baj vele, hogy szenvedélyes és indulatos, s a mi sztoicizmusra faragott filozófiai dobozunkba nem fér bele. Seneca sztoicizmusa nem vegytiszta, ő Seneca, s nem egy filozófiatörténeti képlet. A baj nem is vele van. A baj velem, velünk van. Seneca dühös indulattal a kortársait ostorozza, s rajtunk csattan az ostor hegye. Ezt érzi zavartan az olvasó, s ez ellen berzenkedik.
Mert hát mitől is rövid a Mester szerint az élet? Természetesen nem az évek számától, mint ahogy nem is attól hosszú. Csak a tartalom számít, az élet minősége, mondhatnánk divatos kifejezéssel. „Azoknak a legrövidebb és legzaklatottabb az életük, akik a múltról megfeledkeznek, a jelennel nem törődnek, a jövőtől félnek, s midőn eljutnak végórájukhoz, akkor későn fogják fel a nyomorultak, hogy oly sokáig voltak elfoglaltak, s eközben nem csináltak semmit.”  
Az időemésztő elfoglaltságok morzsolják szét és zsugorítják össze az életet, függetlenül az eltelő évek számától. Elfoglaltságok, mondja Seneca végtelen undorral, s mikor felemlegeti őket 2000 év előtti kortársainak, mi is belepirulunk. Mintha rólunk szólna! Íme „elfoglaltságaink” egy csokra Seneca által gyűjtve: - kielégíthetetlen kapzsiság, - mások ítéletétől függő becsvágy, - adás-vevés, - nyereség reménye, - katonáskodás, - hajbókolás, - más sorsára irigykedés, - állhatatlanság, - magával nem békülő nyugtalanság, - tehetség naponkénti fitogtatása, - ítélkezés, - oktalan örvendezés, - negédes fecsegés, - érzéki vágyaknak élés, - haszontalan tanulmányok folytatása, stb., stb. Csupa a világra, a pillanatra, a mulandóra irányuló lázas tevékenység, csupa szétszórás, szétszóródás, mindig úton levés a megérkezés leghalványabb reménye nélkül. ,...hiszen valahányszor nincs tennivalójuk és nyugton hagyják őket, idegesek, nem tudják, hogyan osszák be vagy csapják agyon szabad idejüket.”  Kísértetiesen rólunk szól a mese!
Hogyan él tehát az, akinek rövid az élete? ,...sietteti életét, fáradozik, sóvárogva a jövőre, utálva jelenlegi körülményeit.” Így rohanjuk végig az életet, „úgy éltek, - mondja Seneca - mintha örökké élnétek”, és észrevételen, készületlen befutunk a halálba. Ez az abszolút bukás, bármennyi idő lett volna, nem tanulunk meg sem élni, sem meghalni. ,,...élni egy egész életen át kell tanulni, és amin talán még inkább meg fogsz lepődni: egész életünkön át tanulnunk kell meghalni.”  
Önmagunkat ismerve, értve és uralva élni saját életet és halni saját halált - ez a hosszú élet titka. S ennek elérésére már hamisítatlan sztoikus terápiát javasol Mesterünk: „Vonulj vissza!”  S ez nem csupán a mindennapi tülekedésből való kilépést jelenti, hanem visszavonulást a szellem egyetemes, időtlenül örök és tökéletes régióiba, elsősorban a görög bölcselők műveinek tanulmányozása segítségével. „Ebben az életformában a hasznos tudományok sokasága, az erények szeretete és gyakorlása, a vágyakról való megfeledkezés, az élet és a halál ismerete, mélységesen nyugodt életkörülmények várnak rád.”  
Íme a titok! A Seneca által kínált út nem könnyű, sőt, talán járhatatlan. De a könyv elolvasása után saját utunk járhatóbbnak tűnik. A filozófus tanított egy kicsit élni és meghalni. (Pellei Ilona)