Alapvetően az orthodox sztoikus filozófia gondolatainak a megszólaltatója, de nem zárkózott el más irányzatoktól sem, híven követve alapelvét: az igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja, mindannyiunk közös kincse (12. levél). Így a korai Stoa nagy filozófusai, Zénón, Kleanthés és Chrysippos mellett gyakran, sőt, az előbbieknél többször idézi Epikurost, műveiben felfedezhető a középső sztoicizmus két vezető filozófusának, Panaitiosnak és Poseidóniosnak a hatása éppúgy mint Platóné. Valószínűleg az ő hatásuk nyilvánul meg abban is, hogy a filozófiát Seneca nem elvont, életidegen elméletnek, hanem sokkal inkább gyakorlatnak tartotta. A filozófia célja az, hogy segítségével az ember bölcsességre tegyen szert, vagyis eljusson az erényben megvalósuló boldogság állapotába. Lényegét tekintve egyfajta "lélekgyógyászat", "therápia", mely a lelket az erényhez vezető útra tereli. Ennek fontos eszköze a meditatio - rendszeres önvizsgálat, bizonyos alapelvek folytonos ismétlése, memorizálása abból a célból, hogy a beteg lélek megszabaduljon a hamis vélekedésektől: átlássa a valós értékviszonyokat, és felismerje, mi az, ami az erény szempontjából közömbös. Az efféle tudással felvértezett lélek bátran szembesül az esetleges sorscsapásokkal, és napjait nem rontja meg az alaptalan halálfélelem. A bölcs képes összhangban élni a világmindenséggel, a kozmikus természettel - mely maga az isten, az értelem, ezért kutatása azonos isten szemlélésével (Természettudományos vizsgálódások) - és önmagával, saját individuális természetével.
Az írás most jelenik meg elő alkalommal magyarul.