Traianus trónra lépése után, 98-ban tette közzé Tacitus a De vita et moribus Iulii Agricola című kis munkáját, amely a bevezetés után röviden ismerteti Agricola életpályáját a britanniai helytartóságig, majd leírja Britanniát és a korábbi római hódítások történetét. A mű törzsanyaga Agricola britanniai helytartóságának eseményeit tárja fel évrol évre haladva. A művet Agricola visszahívásával és halálával zárja le. Vitatott, hogy milyen műfajba lehet sorolni ezt a művet. Tacitus az előszóban életrajznak nevezi, de ez az életrajz a laudativ funebris, azaz a dicsőítő temetési beszéd funkcióját is betöltötte. A műnek utolsó négy fejezete az elhunyt hadvezér és após dicséretét zengi. Ezenkívül a néprajz, az etnológia szempontjait is érvényesülni engedi, a törzsanyagban pedig a történetírásét. Mindez azt jelenti, hogy az Agricola igencsak összetett műfajú munka. Még egy szempont következetesen végigvonul és szervesen beépül apósa tetteinek leírásába: Domitianus zsarnoki uralmának leleplezése és az új, boldog korszak köszöntése, amelyet a nagy hadvezér már nem élhetett meg, éppen Domitianus zsarnoki irigysége miatt. Ugyanis a hadi sikereinek a csúcsán álló hadvezért, aki virtusa alapján még nagyobb dicsőséget szerezhetett volna a római népnek, hirtelenül visszarendelte, és ezáltal semmittevésre kárhoztatta. A 80-as évek katonai kudarcait egyedül Agricola tudta volna megszüntetni, rohamosan sodródott a dicsőség felé, ez a dicsőség azonban megszégyenítő megaláztatássá változott. Amikor 90-ben ásiai helytartóságra jelölték saját magának kellett kérnie személyesen Domitianustól a jelöltség alól való felmentését, s mindezért még nyilvánosan köszönetet is kellett mondania. Végül is azt a dicséretet és elismerést, amelyet Domitianustól kellett volna megkapnia, azt o adja meg apósának.