Az Eunuchus Terentiusnak negyedik, a Heautontimorumenosz után írt komédiája. Az Eunuchus (Heunucus), a ludi Megalenses keretében került színre i. e. 161-ben, hatalmas sikerrel. Fő forrása Menandrosz azonos című vígjátéka, emellett azonban — a contaminatio módszerével élve — Terentius felhasználta Menandrosz Kolax (Hízelgő) című darabját is. — Már a darab próbáján, ahol az aedilisek előtt eljátszották, előre lehetett látni a bemutató nagy sikerét. Ez a körülmény indította arra Luscius Lanuvinust, hogy mar a próbán kiabálni kezdjen lopásról — hogy tudniillik Terentius nem Menandrosztól vette darabja meséjét, hanem Ennius és Plautus után alkotta meg az  Eunuchus-t,  és  „élősdijét s katonáját innen [498] vette át". Terentius az Eunuchus Prológusában viszont váddal illeti Lusoius Lanuvinust éppen azért, mert túlságosan szolgai módon követte a görög mintákat: „jól fordított", de „silányan írt", s „a jó görögből csapnivaló latint faragott". Ami pedig a plágium, illetve az eredetiség kérdését illeti, Terentius korában még sem a költő, som a műfordító funkciója nem volt kellőképpen tisztázva.
Az Eunuchus áll legközelebb Terentius valamennyi vígjátéka közül a plautusi dramaturgiához, s kétségkívül ez is egyik oka a hatalmas sikernek. A jellemábrázolás értékei mellett ebben a darabban él legszebben a mindent megértő, minden emberihez közeljutó menandroszi humanizmusnak a szelleme. Az Eunuchus hetéra-szereplője, Thais, képes arra, hogy a legnagyobb áldozatot hozza meg; szerelmesétől is megválik néhány napra, csakhogy ezáltal Pamphila szabadságát biztosítva, ártatlanságát megoltalmazza. Thais természetes jószívűségével, emberi értékeivel nyeri meg a nézők rokonszenvét, függetlenül életmódjától és társadalmi helyzetétől