Xenophón módos családban született, i. e. 430 táján; Athén környékén volt birtokuk. Húsz-huszonöt éves lehetett, amikor bekerült Szókratész körébe, s bár különben az athéni aranyifjak gondtalan életét élte – a sportok közül főként a lovaglásnak hódolt –, őt is megragadta a Mester erénybölcselete. Ez a hatás azonban felületesnek, futólagosnak bizonyult. Szókratész életének különben is egyik tragédiája volt, hogy sok pompás tehetségű fiatalember – többek között Alkibiadész – hamarosan elfordult tőle, többre becsülve a közélet csillogását a csöndes vizsgálódásnál és szerény visszahúzódásnál. Xenophón esetében is ez történt. Csábította a világ, a kaland, az érvényesülés, s amikor Proxenosz nevű barátja zsoldosokat toborzott, hogy a perzsa trónkövetelő, II. Kűrosz szolgálatában az uralkodó II. Artaxerxész ellen vonuljanak, a huszonkilenc éves Xenophón is közébük állt. Csaknem tragikusra fordult a nagy élmény: a tizenháromezer főnyi görög sereg elől a vezérek sokáig eltitkolták, hogy mi a hadjárat célja, amikor pedig a kunaxai csatában Kűrosz elesett, egyszeriben odalett a megpróbáltatások minden értelme; a perzsák számos görög vezetőt orvul meggyilkoltak, s a csatáktól, éhségtől, fagytól, betegségtől megtizedelt sereg Hellasztól távol, Ázsia belsejében sínylődött. Ekkor kezdődött Xenophón karrierje: a görögök élére állt, s a spártai Kheiszophosszal együtt – akinek a szerepét később méltánytalanul elhallgatta – tengernyi szenvedésen át kalauzolta el a csapatot a Fekete-tengerhez, majd haza. – Spárta állt az egész vállalkozás mögött, Athén nem támogatta. A hazatérés után Xenophón Spártába ment, ahol Agészilaosz király barátjává fogadta, s birtokkal ajándékozta meg, ő pedig immár a spártai seregben vett részt abban a hadjáratban (i. e. 394), amely Athén ellen is irányult. Megtorlásul az athéniak száműzték, s valószínűleg élete végéig nem tért vissza, bár később a büntetést feloldották. Előbb peloponnészoszi birtokán, öreg napjaiban pedig Korinthoszban élt, egyforma szenvedéllyel hódolva a gazdálkodásnak és írásnak.
Műveinek kronológiája teljesen bizonytalan. Feltehető azonban, hogy a kisázsiai hadjáratról szóló Anabaszisz (Felvonulás) írásába fogott legelőször, a közvetlen élmények hatására. Valójában a megmaradt tízezer görög visszavonulása képezi a mű tárgyát, hiszen a kunaxai csata még az elejére esik Xenophón álnéven tette közzé munkáját, önmagáról pedig harmadik személyben beszél, meglehetősen szerénytelenül méltatva tetteit. Tény azonban, hogy e szörnyű viszontagságokkal járó, emberfeletti kitartást és önfegyelmet követelő, tizenöt hónapos visszavonulás hatalmas tett volt, amely még hosszú századok múltán is bámulatot keltett, lényegében tehát indokolt az író-hadvezér büszkesége. Beszámolója világos, epizódokban és leírásokban gazdag. Számos részlete – például maga a kunaxai ütközet, a görög vezérek galád meggyilkolása, a bennszülöttekkel vívott fegyveres összetűzések, a vert had lelkiállapotának és fizikai gyötrelmeinek érzékeltetése vagy a Fekete-tenger megpillantásának drámai és elérzékenyítő leírása – megkapó olvasmányélmény.
Legfontosabb munkája a Hellénika (Görög történet). A peloponnészoszi háború utolsó éveiről s az i. e. IV. század első feléről közölt adatai és leírásai rendkívül becsesek. Bár eszmei vezérfonala – elsősorban Thuküdidészhez viszonyítva – nem éppen tudományos, amennyiben Spárta felemelkedését és hanyatlását az istenek haragjával magyarázza, sok fontos eseményt pedig a másodlagos mozzanatok javára mellőz – nyíltan Spárta-barát és arisztokratikus tendenciával –, a kor sok-sok részletéről ad érdekes és többé-kevésbé tárgyilagos, hű képet (például a harminc athéni zsarnok rémuralmáról vagy a spártai összeesküvők leleplezéséről).
A Hellénika kiegészítéseként írta meg kisebb munkáit a spártai alkotmányról és politikai életről, valamint Athén adógazdálkodásáról.