Az éjszaka a bizonytalanság ideje és tere. Aki éjszakai sötétségben bolyong, annak időérzéke összezavarodik. A pillanat fojtogatón megnyúlik, és az ember úgy érzi, a sötétnek sohasem lesz vége. A végtelenség egyszemélyes útvesztője ez.

 A végtelenség egyszemélyes útvesztője ez. „Normális ember” éjszaka alszik. Amikor elalszik, a külső sötétségre belső sötétet vetít. Kint és bent összeolvad, és az alvó, ahogy Hérakleitosz mondja, „külön világba lép”, azaz álmodik: a harmonikusan egybeolvadó sötétben belső képek kelnek életre. Az éjjeli vándoron azonban bizonytalanság lesz úrrá. A külső éj képtelensége az időt és teret magába zárja, a szemléletet kiúttalanná teszi. A belső képek most nem elég erősek ahhoz, hogy átüssék az éjszaka falát, az ébren levő nem képes arra, hogy külön világba lépjen, hiszen – ahogy szintén Hérakleitosz mondja – „az ébren levőknek egy a világuk”. Az éjjeli vándornak ebben az értelemben nincs saját világa: az általános lét bizonytalansága sötétül rá, annak terhe nyomasztja. De vajon mit jelentett az éjszaka a görögök számára? Ugyanazt, amit nekünk jelent? Hogyan jelenik meg az éjszaka Homérosz, Hésziodosz, az orphikusok, a tragikusok és a filozófusok műveiben?

Nüx, az éjszaka görög neve kétféleképp érthető. Egyrészt természeti eseményként, másrészt – megszemélyesítve a sötétséget – istenként. És ahogy az éjszaka lehet csillagfényes, teliholdas, lágy vagy pedig fenyegető, viharos, nyomasztó, úgy megszemélyesített alakja is ambivalens lény. (Ez nem meglepő, hiszen a görög istenek általában kettős arculatúak: jótékony és fenyegető aspektusuk jól megfér egymás mellett.) A görög theogoniában Nüx általában fekete, szárnyas, halkan suhanó alak, aki inkább jótékony, mint fenyegető, hiszen az alvást, a nyugalmat, a pihenést hozza. Ezt jelzi mákvirágos koszorúja. Vészterhes jellege azonban már Hésziodosz Theogoniájában kidomborodik, hiszen – mint majd látni fogjuk – gyermekei mindannyian vészjósló fogalmak megszemélyesített alakjai.