Tudunk-e valamit Claudilláról, Orestináról vagy Lollia Paulináról? Netán Olympias, Charito esetleg Marina Severa alakjáról? Ezek az asszonyok mind római császárnék voltak, akár a sokat említett Messalina, Agrippina vagy Poppaea. Sok esetben említésre sokkal inkább méltóbbak, mint az utókor által unos-untalan emlegetett személyek. Ez a könyv a Római császárok analógiájára bemutatja az összes császárfeleséget, Augustusétól kezdve Nagy Theodosiuséig, tehát a császárság, mint új államrendszer létrejöttétől egészen 395-ig, vagyis addig, amikor a birodalom véglegesen kettévált nyugati és keleti részre. De kik voltak ezek a nők, honnan jöttek, miként éltek? Ki volt Faustina, a kevésbé ismert Antoninus Pius felesége? Vagy Sabina, a híres Hadrianus asszonya? Netán Fausta, Nagy Konstantin felesége, aki szinte megbújik férje árnyékában? 70 asszonyról ír Aleksander Krawczuk, ókortörténész, feldolgozva mindazt, amit tudni, vagy okkal vélelmezni lehet a római császárnékról. 

Rómában eleinte a császár feleségének lenni nem járt olyasfajta megkülönböztetéssel, mint ahogy az a későbbi időkben szokássá vált, ha koronás fők házastársairól beszélünk. Csak szép lassan alakult ki, hogy különféle címeket, előjogokat kaptak ezek a hölgyek. Akik nagyon sokszor önként visszautasították eme hangzatos dolgokat.

Mivel a házasság, mint intézményesített és dokumentált rendszer nem létezett Rómában, ezért néha nagyon keveset, vagy szinte semmit nem tudunk egy-egy feleségről.

Az emberek akkoriban fogták magukat és összeköltöztek, ha úgy gondolták, hogy össze akarják kötni az életüket.

Ha meg éppenséggel szakításra került sor, csak elköltözött az egyik fél. Mindössze egymásnak – illetve családjaiknak – tartoztak számadással a történtek miatt, a római államot ez vajmi kevéssé érdekelte.

A császárok esetében kicsit másképp alakul a helyzet. Amint „trónra” került a férfi – ha volt neki – elhagyta meglévő feleségét és a politikai érdekek miatt másik nőt vett el. Aztán, ha a helyzet úgy hozta, ismét feleséget cserélt.

Ha netán nem volt asszonya, akkor olyat választott, akinek személye révén hatalmi pozícióját a leginkább megszilárdíthatta.

A könyvet elolvasván az a benyomásom, hogy nem volt „vidám dolog” a császár feleségének lenni.

Az esetek egy részében „sima” válás történt pár év után, de jellemzőbb volt, hogy tragikus véget ért az asszony, ha új nő került a férj látókörébe. És mindezek a dolgok viszonylag fiatalon, nagyrészt huszonöt éves koruk előtt érték őket.

Nagyon sokan vágytak a császár feleségének lenni, de csak miután szomorú történetüket megismerjük, döbbenünk rá, hogy mit áldoztak fel pár hónap vagy év pompáért és jólétért, hogy aztán meggyilkolják, vagy az öngyilkosságba kergessék őket.

A császárnék közül szinte egy kézen megszámolható, hányan érték meg az ötvenedik életévüket és haltak meg természetes halállal.

De akadt ellenpélda is, hiszen volt császárné, aki különös kegyetlenséggel irtotta maga körül vélt vagy valós ellenségeit, és mindent elkövetett azért, hogy így életben és a császár mellett maradhasson.

Aleksander Krawczuk nagyon alapos kutatómunkát végzett. Minden lehetséges forrásnak utánanézett, és így próbálta meg rekonstruálni – néha mindössze egy-két sornyi szövegből és pár érméből – egy-egy császárfeleség történetét.

Könyve izgalmas és tanulságos olvasmány, amiből nagyon sok, néha meglehetősen „piszkos” részlet kerül napvilágra.

Egyetlen dolog van csak, ami kicsit nehézzé teheti az olvasást, ez pedig nem más, mint a rokoni szálak elsőre kibogozhatatlannak tűnő útvesztője. Ám ha egy kicsit odafigyelünk, összeáll a kép.